Gera Marina az első magyar színművész, akit valaha Emmy-díjra jelöltek. Három másik külföldi kolléganőjével novemberben New Yorkba utazik, ahol eldől, ki kapja közülük a világ legjobb, nem amerikai filmben nyújtott alakításáért járó rangos elismerést. Önmagában már azzal is nyert, hogy jelölték. Az Örök tél című film és főszereplője, amióta 2018-ban képernyőre került, egymás után söpri be a díjakat. A legjobb rendezőnek és színésznőnek járó nemzetközi elismerések mellett a film 27 díjat kapott. Szász Attila, a kényszermunkára elhurcolt nők sorsáról igaz történetek alapján készített filmjében Marina minden egyes jelenetben szerepel. Kétéves kora óta erre a lehetőségre készült.
Állítólag sikítozva fogadta a jelölés hírét, ami nem csoda. Én is szívből gratulálok!
Igen, így volt. Köszönöm! Szász Attila filmrendezőtől kaptam egy csupa nagybetűs üzenetet egy készülő darab próbája közben. Azzal voltam éppen elfoglalva, hogy értékeljük a jelenetünket, és én méltatlankodtam, mert nem voltam elégedett magammal. Majd a telefonomra néztem és sikítani kezdtem, mert megpillantottam Attila üzenetét. Ekkor az egyik kollégám, Boncz Ádám elővette a telefonját és felvette a reakciómat, Szász Attila pedig később elkérte, a produkció pedig közzétette, mert nagyon megindítónak találták, és így bejárta a netet. Egyrészt nagyon örültem, azután elkezdtem sírni, mert sokkot kaptam, az egekben voltam. Azután napokig remegtem, hányingerem volt és szorongtam.
Miért? Hiszen ez csodálatos!
Igen, de fel kell még dolgoznom. Nagyon jelentős elismerés ez az életemben. Ezért a szerepért három nemzetközi díjat kaptam eddig, de a legnagyobb tisztelettel mondom, hogy az Emmy-jelölés mindent felülmúl.
Magyarul bármerre mutatták be az Örök tél című filmet, tarolt.
Nagyon régóta vártam erre. 35 éves vagyok, ez az első filmfőszerepem.
De ki ez a nő, aki ennyire egyöntetűen tetszik a filmszakmának?
Egy fiatal, vallásos sváb asszony, akit német származása miatt kényszermunkára, „malenkij robotra” a Szovjetunióba hurcoltak. Ha roma, ha zsidó volt, mindenkit elvittek, semmi logika nem volt benne. Irénnek, a főhősnek van egyfajta kívülállása, nem sokat beszél a kétórás filmben. Megfigyelő, finom, érzékeny nő.
Ön is ilyesminek tűnik.
Nem tudom, de megtisztelő, amikor a szerephez hasonlítanak. Még a szakmában is hallom, hogy „a Marina ilyen”. Egyáltalán nem. Nekem ez az egész, ami történik velem, fantasztikus. Nem nagyon hiszek a szerencsében, inkább a munkában. Tudom, hogy van, aki nem is jut ilyen lehetőséghez. Én is elkezdtem elfogadni az évek alatt, hogy meglátjuk, egyáltalán mi lesz velem ezen a pályán. Ez egy kicsi ország, kicsi piac, nem olyan sok játékfilm készül. Az sem könnyű, hogy egyáltalán olyan castingra hívjanak be, ami megfelelő az ember alkatának. Közben pedig mindig filmekben képzeltem el magam kétéves korom óta.
Kétéves kora óta?
Igen, kettő. Azért nem mondtam, hogy egy, mert akkor kezdtem beszélni, arra még nem emlékszem, de két-három éves koromban már mondtam, hogy színésznő szeretnék lenni. Szegeden születtem, a szüleim faluról származnak. Minden napomat pici korom óta erre áldoztam, és a családom támogatott. Szenvedélyesen szerettem – ezzel biztosan nem vagyok egyedül – karaktereket eljátszani a szobámban. Jeleneteket készítettem magamnak, hogy például egy családi karácsonykor milyen feszültségek vannak. Mindig a hazugságokra mentem rá. Volt, amit előadtam a szüleimnek, de inkább a szobámban játszottam, magamnak. Állandó versmondó voltam, díjakat kaptam, minden osztálytársam tudta, hogy színésznő akarok lenni. Biztos idegesítő gyerek lehettem. Nem voltam királylány, inkább olyan eminens jó tanuló. Ezt később le is kellett vetkőznöm, volt egy nagyon erős megfelelési kényszerem, maximalista vagyok. Ez egy ponton túl nem segít ezen a pályán, mert bizonyos helyzetekben muszáj nagyvonalúnak lenni magunkkal szemben.
A gimnázium alatt, 14 évesen már egyedül élt Pesten, ha jól tudom.
Igen, a Vörösmarty gimibe kerültem dráma tagozatra és kollégiumba költöztem, ami nagyon megviselt. Budapesten viszont tudtam mozikba, színházakba járni. Magányos voltam, de minden hétvégén hazajártam. Vigyáztak rám, az elsők között voltam a diáktársaim között, akik mobiltelefont kaptak, hogy a szüleim mindig tudják, mi van velem. A fővárosban lehetett olyan filmeket és darabokat nézni, olyan közegben mozogni, melyekből rengeteget inspirálódtam. Megmaradtak a gyerekkori barátaim, és olyan jó érzés, hogy most gratulálnak, mert ők tudják, hogy a mostani sikerem mögött nem csak álmok vannak, hanem nagyon sok munka is. Egy ilyen jelölésre viszont egyáltalán nem számítottam. Ehhez nagyon sok mindennek kellett összejönnie. Például, hogy ezt a történetet Köbli Norbert megírta, Szász Attila megrendezte, Nagy András volt az operatőr, hogy csodás partnereim vannak benne, és egy fantasztikus sminkes, Hortobágyi Ernella dolgozott rajtam. Ő az operatőrrel együtt gyönyörűen átváltoztatott.
Le is fogyott alaposan a szerepért.
46 kilónál álltam meg. Két hónapig kőkemény diétát csináltam a film előtt, hiszen éheznek benne a nők. Ez az előkészület egy nagyon más lelkiállapotot adott. A koplalás más világba vitt el, jót tett a játékomnak. Lelassultam.
Ha visszaugrunk az életútjára: a gimnázium után rögtön felvették a Színműre?
Másodjára. Zsámbéki-Zsótér osztályba kerültem, Bodó Viktor volt a tanársegédünk. Amikor végeztem, az ő társulatába szerződtem, valójában alapítótagként, hiszen a Szputnyik Hajózási Társaság akkor alakult. Két év múlva szabadúszó lettem, mert bár Viktor színháza csodálatos, de sok mindet szerettem volna még kipróbálni. Akkor úgy éreztem, hogy klasszikus darabokban is kell játszanom, emellett nagyon szerettem volna filmezni. Maradtam Budapesten, és több független színházi produkcióban játszottam. Sokat forgattam, de főszerep nem talált meg.
Most viszont igen, és a legkomolyabb díjra esélyes az összes nem amerikai színésznő közül.
Akkor kezdtem el remegni, mikor rájöttem, hogy nincs külön drámai, vígjáték kategória, összesen négyen vagyunk jelöltek minden tévéfilmet, tévésorozatot, telenovellát, az összes tévés fikciós alkotást beleértve, ami nem amerikai.
Ez nagyon komoly eredmény. Mit szólt a családja?
Nagyon örültek, de egyelőre még senkivel sem ünnepeltem meg igazán a jelölést. Aznap este, mikor kiderült, egy barátommal és a párommal végigjártuk éjjel a pesti kocsmákat, de egész másról beszélgettünk. Elsősorban továbbra is dolgozni szeretnék. Nyilván örülnék, ha elhozhatnám ezt a díjat, azonban a másik három színésznő mögött a Netflix, a BBC áll. Mögöttem a Szupermodern Stúdió és a Gulág Emlékbizottság. Nem értek hozzá, hogy mennyi lobbi volt a jelölésekben vagy a nyertes kiválasztásában, de külön szép, hogy a mi filmünk mögött nem a világ legnagyobb műsorszolgáltatói állnak. Ami nagyon meglepő, hogy nemzetközi érdeklődés lett körülöttem. Október végén Londonba utazom, és ez nem az Emmy miatt van. Egy éve keresett meg egy producer a film hatására. Az érdekes a dologban, hogy ő az egyik riválisom mögött álló műsorszolgáltató producereként többször nyert ezen a gálán. Most lehetséges, hogy ott lesz New Yorkban, ezúttal az én vendégemként – ez így külön megtisztelő.
Akkor indul a nemzetközi karrierje?
Nem tudom. Talán. De behatároltak a lehetőségeim, magyar az anyanyelvem, itt szeretnék dolgozni, élni. Nem képzelem magam amerikai színésznőnek, de nagyon jólesik, hogy azt tapasztaltam a fesztiválokon, elér a zsűritagok szívéig ez a film, ez az alakítás erről a nőről, a nőkről.
És min dolgozik most?
Most a Három Hollóban angolul játszunk majd egy új darabot, ezt próbáljuk, de mind más országból valók vagyunk. Ez a fajta sokszínűség egy csapatban ma a világban zajló események fényében külön szép választás a rendező részéről. Bár angolokat játszunk, nem hátrány az akcentus, nem kell született briteknek tűnnünk. Ezt követően egy iráni rendezővel készülök egy monodrámára, aki az országában rendkívül elismert alkotó. Decemberben pedig Portugáliába utazom, ott forgatok egy kisfilmet.
És milyen érzést őriz meg, visz magával az Örök télből?
Azt nem tudom, milyen, ha kényszermunkára hurcolnak. Azt viszont mindannyian el tudjuk képzelni, milyen lehet, ha nem láthatod a hozzátartozóidat és azt sem tudod, valaha találkozol-e még velük. Mintha meghaltak volna számodra. Ezek a nők és férfiak mind, és Irén, akit alakítottam, berendezkedtek az ottani életre. Irénnek fogalma sincs, találkozhat-e még a kislányával. 33 évesen forgattam ezt a filmet, most is megérint, megríkat, ha eszembe jut. Ezzel a jelöléssel visszajöttek ezek az érzések. Nagyon sokat adott ez a szerep, mert az anyaságról – amit én nem tudhatok – valamit mégis megéreztem, miközben nem vagyok még édesanya. Azt próbáltam beépíteni nagyon erősen a tudatomba – erről nehéz is volt lejönnöm – , hogy van egy kislányom, aki miatt túl akarom élni, vissza akarok menni hozzá, fel akarom nevelni. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható. Ezt viszem magammal ebből a filmből.
