Rendre szimpatikus figurákat alakít a színpadon, Salieri karaktere viszont szinte megátalkodott. Hogyan érzi magát a szerepben?
Még szoknom kell. Folyamatosan ellene kell mennem az ösztöneimnek; mindannak, ami az énemből fakad. Iszonyú koncentrációt igényel, pengeélen táncolok… Nem biztos, hogy jó gonosznak lenni.
A színpadon sem?
Mindig ki akartam próbálni, és nagyon örülök a feladatnak, mégis ijesztő, hogy vannak ilyen emberek. Minden alkalommal, amikor a darabbeli Mozart megpendít valamilyen érzelmes húrt,
uralkodnom kell magamon, hogy – Salieri habitusának megfelelően – hidegen kívül maradjak ezen.
A Salierit játszó színész vállán nyugszik az előadás, ám miközben Mozart felszabadult, szélsőséges karaktert mutathat meg, Salieri mindig erősen kontrollált mezsgyén mozog.
A mi előadásunkban ez árnyaltabb. Koltai M. Gábor rendező meg akarta mutatni, hogy ők egymást juttatják az őrület szélére, és ez akkor is mindkét esetben őrület, ha az egyiküknél kevésbé harsányan nyilvánul meg. Salieri kiszámíthatóságra, biztonságra törekszik. Szép zenét akar írni, történelmi alakokat állít az operái középpontjába, és az arisztokrácia kegyeit keresi. Lényegében boldog életet él, amíg nem rondít bele Mozart.
Zenés színész osztályban végzett. Ebben az előadásban mennyire van szüksége a zenei ismereteire?
Nagyon jól jön, végig észnél kell lenni ebből a szempontból. Miközben mondom a szöveget, a színpadon játszó vonósnégyest hallgatom, mert az utolsó szavamra húzzák be a vége akkordot, és ha előbb hagyom abba, az igen furcsán hangzik. Megfelelő ritmusban kell haladnom. De a díszítések ütemét is figyelem; tudom, milyen hangokra indulnak, és mire fejezik be a kollégák. Sajátos színpadi KRESZ.
Ez később ösztönössé válhat?
Nem hiszem, ez legfeljebb kisebb szerepek esetében fordulhat elő. Ez a szerep iszonyatos koncentrációt igényel.
Előfordult a próbán, hogy egy fél mondat erejéig „kikapcsoltam”, és közben megtörtént valami, aminek szerves része kellett volna legyek.
Hogy végig színpadon vagyok, annak számos praktikus nehézsége is van: például a folyadékhiány. Néha úgy érzem, hogy egészen kiszáradok ettől a sok szövegtől. Bagó Gizella, az énekmesterem tanította a főiskolán, hogy ilyen helyzetekben egy picit meg kell harapnunk a nyelvünket, mert abban a pillanatban megindul a nyáltermelés. Ehhez a praktikákhoz nyúlok előadás közben.
Nem szokatlan az Ön számára ez a rendkívül erős kontroll, hiszen például A király beszédében a dadogós VI. György szövegének jóformán minden levegővételét a dadogás ritmusához igazítja.
Ott mégis kicsit könnyebb a helyzetem, mert párbeszédekről van szó, nagyon kevés a monológ. Ez az előadás viszont tele van narrációkkal, amikor kifelé, a közönséghez beszélek.
Ezekre néhol kitaláltak valamilyen cselekvést: öltözést, lábáztatást, máskor viszont egyszerű történetmesélés tanúi vagyunk. Mennyire kapott határozott rendezői instrukciókat?
Gábor sok ötletet hozott, de közben hagyta, hogy csináljam, és terelgetett. Pontosan kidolgoztuk, hogy mi az, amit a közönségnek címzek, és mi az, ami „befelé” hangzik el.
Amikor a nézőkhöz beszél, ügyelnie kell arra, nehogy valami kizökkentse?
Már a próbákon is igyekeztem keresni a nézőtéren ülők tekintetét, hogy szokjam. Izgalmas lesz nagy közönség előtt játszani.
Tasnádi Bencével először dolgoztak együtt. Milyen volt a közös munka?
Nagyon élvezetes. Bence hihetetlen energiákkal dolgozik; igencsak „fel kellett szívnom magam”, hogy én is új energiákat tudjak mozgósítani.
Itt, a színházban megszokták, hogy Balu kedves, mackós, most viszont új arcomat kellett megmutatnom a színpadon.
Ez fárasztó, de megéri elfáradni, ha az ember úgy érezheti: talán történt valami.
A fotók az Amadeus jelenetképei.
