A Tünetnek komoly munkával sikerült bevezetni a ?brandet?, megágyazni új előadásának, melyet a united sorry formációval, vagyis a darabot rendezőként jegyző Frans Poelstrával és Robert Steijnnel közösen hozott létre. Az előadás logója, akciói a város számos pontján, s jóval a bemutató előtt, a Trafó épületében is feltűntek. A produkció blogján nagyszámú hivatkozás, ?műhelyszövegek?, a netről, vagy az általános műveltségből többé, vagy kevésbé ismerhető filmbejátszások (Hajas Tibortól a hipercamp, lúdbőröztető Geronazzo Máriáig), trailerek, szellemes szilánkok, nagyon nem mentesen az általános aktualitástól, a lehető legtágabb értelemben.
A színpadon pedig egy elképesztően vontatott, öntudatos manifesztum, geg, szándékos dilettantizmus, kaján humor és olvatag líra szilánkjaiból előállított kevercs. A magasban kétnyelvű felirat (?Úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ?), egy képernyőn angol és magyar szöveg ? olykor szinkronban, máskor meg több, mint aszinkronban a színen elhangzó szövegekkel. A térben egy vasalt, görgős díszletláda, párnák, mikrofonok, a jobb sarokban ?üzemi terület? keverővel, hangszerekkel, laptoppal. A hétszereplős, töredezett peformanszban dal és próza, tánc nagyjából egyforma arányban, a hét szereplő közt pedig Szabó Réka, aki évek múltán lép újra színpadra.
A gegnek öltöztetett szándék olykor át is üt a produkció szövetén, ám a lassan fogyatkozó nézők ezekre a felfeslésekre hiába vetik magukat egyre kisebb lelkesültséggel: végül mégiscsak a magasban függő reflektorokat számolgatják egyre többen, egyre enerváltabban. A Propaganda! című produkció elkoptatott, beszennyezett, inflálódott szavainkat, fogalmainkat idézi meg. Perfekt felvetés, a dolog, ugye az utcán hever, az utcán, melynek világát a társulat ? hányszor bizonyította már ? jól ismeri. E témához nyilván nem okvetlenül szükségeltetnek lenyűgöző kisugárzású, drámai színészek, éteri tisztaságú énekhangok, kifinomult aforizmák, vagy pazar kiállítású tánc-show. A Tünet azonban az ellenkező végletet választja, vagyis a lagymatagot, szándékoltan rosszat (ilyen megközelítéssel találkozhattunk ugyebár, akár e helyszín, a Trafó színpadán is, lásd: Táp Színház). De a szándékoltan rossz csak nagyritkán válik biztonsággal felismerhetővé, felismertetni akarttá, mosolyt fakasztóvá a fanyarságával, elrajzoltságával. Az előadás túlnyomó részében az unalmassággal, a keresgéléssel, a jelentéktelennel, a lekötni nem képessel találkozhatunk, nem szűnő meglepettséggel, mondjuk például a Tünet munkásságának ismeretében.
A meztelenül, a láda magasában monologizálni kezdő Szász Dániel felütésével (?A testem egy jelmez?) és a folytatással (mit árulhat el a személyiségről, életvitelről, egyebekről, önmagában egy test?) például kifejezetten meggondolkodtat, de például egy hosszú, magyar nyelvű, frissességében megérintő monológ után következő, angol ?summary? ? melyben nagyjából ugyanazt hallgathatjuk meg újból ? gesztusnak igen kevés, bágyasztani viszont tökéletes. A gyér taps intő jel: a kiváló Tünet Együttes, egyik legexportképesebb, remek előadások sorát jegyző előadóművészeti formációnk útkeresésében meglepő irányba tévedt. A biztató folytatásban joggal bízhatunk.
