Győrei Zsolt
Meg kell vallanom: én kivált kedvelem a huszadik század első felének magyar irodalmát. Egy olyan irodalmi és színházi kultúrát, amely technikai értelemben kőkorszakinak minősíthető a maihoz képest. Kosztolányi például, amikor Összegyűjtött költeményeinek kiadására készült, szétvagdosta korábbi verseskönyveinek egy-egy példányát, és a kivágott lapokat üres papírokra csirizelte. Levon-e ez bármit abból a rácsodálkozásból, amely versei olvastán elfog? És fordítva: kevésbé élvezem-e mondjuk Horváth Viktor Török tükör című regényét azért, mert alkalmasint szövegszerkesztővel készült? Az irodalmi érték nem az adathordozón múlik: lehet pergamenre szebb verset írni, mint tabletbe, viszont csak attól, hogy pergamenre írták, még nem lesz szebb egy vers. Az irodalom nagy tárgyai: az emberek közti kapcsolatok, a társadalom egyes történetekben megragadható jelenségei, az ember tragédiái és komédiái az örökkévalók, a háttérben pedig lényegtelenül loholnak a herkentyűk, egymás nyomába hágva, szomorú lihegéssel. Könnyebb rákeresni a neten egy szövegre, de nem élvezetesebb, mint felütni egy a polcról éppen leemelt könyvben.
Kopriva Nikolett
Teljes mértékben átalakítja, aminek megvannak a pozitív, negatív hatásai. Pozitív, mert az az információ, amihez régen hosszas könyvtárban töltött órák árán jutott az ember, most egy kattintással elérhető. Negatív, mert az emberek kevésbé olvasnak koncentráltan, nem mélyednek el, miközben értesítések, hirdetések, hírek özöne bukkan fel körülöttük. Pozitív, mert a közösségi platformok lehetővé teszik az önmarketinget. Alkotásainkat, eseményeinket elérhetővé tehetjük, könnyebben szerezhetnek rólunk tudomást. Negatív, mert önjelölt írók egész serege az önkritika teljes hiányával teszi közzé szakmailag kétes alkotásait. Azt mondják, valódi közlésnek a folyóiratban való publikálás számít, ám úgy látom, ez is elkezdte súlyát veszíteni. A hosszú várakozási idő (amíg egyáltalán megtudjuk, kell-e a versünk, vagy sem, tisztelet a kivételnek), a gyakran nevetségesen alacsony honoráriumok, a print nyomtatványok, s mint olyan az olvasás hanyatló népszerűsége sem enyhítenek ezen, amikor közösségi platformjainkon, netán Patreon-oldalunkon azonnal közölhetjük írásainkat. Pedig a visszajelzés, a műről való kommunikáció, egy jó szerkesztő meglátásai rendkívül fontosak lennének a fejlődéshez, a kritikai gondolkodás elsajátításához. Tagadhatatlanul könnyít a munkafolyamaton a digitalizáció: verseimet kézzel írom, de prózai mű esetében bizony hálás a csuklóm a laptop billentyűzetének. Percek, órák alatt történnek szerkesztőkkel levélváltások (ők a fent említett kivétel), míg régen hetekig, hónapokig várták, hogy meghozza a választ a posta.
Ez mind jó. Csak egy kicsit varázstalan. Hol marad a kézírás, amely kicsit a lélek egy darabja? Hol egy érzés körülírása, megfogalmazása, nem pedig emoji-ikonnal való helyettesítése? (elég furcsa lenne Babits Mihály vagy Székely János szerzőknek írt válaszleveleit egy gmail-fiók archívumában olvasni, szlengekkel, szmájlikkal ellátva – már ha megőrizte volna az a bizonyos tárhely). A gyorsaság, a jelenkori pörgő világ sajnos gyakran éppen a gondolkodást, az „agymunkát” ássa alá. Ezért hökkent, ijeszt meg, amikor mesterséges intelligenciával – akárcsak Stanislaw Lem Kiberiádájában a poétagép – „alkotott” verseket, kritikákat olvasok. Hol a gondolkodás, de ami ijesztőbb: hol a lélek?
A digitalizáció számtalan jó lehetőséget kínál fel, utat nyit meg – rajtunk múlik, ezzel miképp élünk, mennyire engedjük be életünkbe, hol húzzuk meg határainkat.
Szávai Géza
Az ötödik hatalom
avagy az „egy-egy olvasó(k)” sokaságainak új világrendje
Hogy miként születik egy mű, ennek az alkotói (!) folyamatnak a lényege nem nagyon változik már jónéhány évezrede (amióta mű egy mű!). Van, aki memóriájában „termel” és raktároz, majd onnan akár szóban tovább ad, van aki papír fölé görnyed, kihúz, javít. Dosztojevszkij olykor diktált. Technikailag most könnyebb egy-egy szerző dolga… De az irodalmat nemcsak az írás (alkotás) teszi, hanem a közzétehető / hozzáférhető olvashatóság.
Nagyon fiatal fiúként meglepett e fogalom megjelenése és (máig tartó) túlhasználata: negyedik hatalom. Igen, a sajtó az. Nyomtatott, terjesztett, nyilvánosságként definiált stb.
Egy-egy szerkesztőség (újság) olykor kormányokkal vetekedő hatalmi centrumként volt jelen az életünkben… És akkor most gyorsan ugorjunk a mába: eltűnnek újságok, digitális archivumaik is megszűnnek olykor. Tévécsatornák „legguzmisabb” tartalmait akár percek múltán törlik, elvesznének, ha szemfüles egyének ki nem mentenék ama percek alatt, és meg nem őriznék saját – egyebek közt – digitálismemória-eszközeiken.
Ami él és terjed, az ma már nem a negyedik hatalom engedélyezett publikációja vagy tiltott röpcédulája. Megjelent az ötödik hatalom: ez egyes ember megőrző, továbbadó digitális lehetőségeinek pillanatok alatt mozgósítható hatalmas esélye, amit nem kereteznek, nem korlátoznak intézményesített nyilvánosságok. (Na, azért még…De elvben már!)
Figyelem „az” embereket, az ötödik hatalom egyedeit, köztük magamat is. Nem vagyunk tudatában hatalmas esélyeinknek, nem használjuk, alig léteznek „egyéni-világnyi” archívumok, melyek nem engednék hamisítani, eltörölni a nagy-világi történelmeket stb. Nem is olyan régen Borges mester azt vallotta: egy írónak nem csupán a műveit, hanem a könyvtárát is közzé kellene tenni… Megtehető! Persze működnek „másik végletek”. A Székely Jeruzsálem című könyvemet többször, többen – lapról lapra befotózták, és feltették (pl. Ausztráliában) a netre. Nem ez (számomra) a gond, hanem hogy rossz a fotózás minősége. Rosszat rosszul állít ezzel a „munkával” a könyvről.
…Elkezdődtek és diadalmaskodnak az ötödik hatalom végtelen, dicsőséges (?), legyőzhetetlen, kiiktathatatlan folyamatai. Megjelennek homályos, dicstelen zsákutcái. Minden egyes (mondjuk: mobiltelefonos) ember részese ennek a kulturális özönvíznek, mindenki egy-egy Noé… De – még? – alig tudja ezt egy-egy „valaki”. Add, Uram, hogy észleljük helyzetünket. Áldás reánk az ötödik hatalomban!
