Első trombitatanárodat, Nemes Krisztát én is ismerem, és mielőtt elindultam az interjúra, megkérdeztem tőle, hogyan emlékszik rád. Azt mondta, hogy nem voltál egyszerű gyerek, de az első perctől kezdve elképesztő akaraterő, elhivatottság és tehetség jellemzett. Tanári pályájának egyik kiemelkedő tanítványa vagy, rólad írta a gyógypedagógiai szakdolgozatát. Mesélte, hogy már gyerekként is minden évben átúsztad a Balatont. Tényleg gondolkodtál annak idején, hogy profi úszó legyél, de végül inkább a trombitát választottad?
Gyerekként részt vettem országos és nemzetközi úszóversenyeken, de ebből mára csak annyi maradt, hogy évente átúszom a Balatont, ha épp ráérek. És nagyon vártam már, hogy újra megnyissanak az uszodák, mert fontos, hogy időnként ússzam egy kicsit. Jólesik.
Miért kezdtél zenélni? Úgy tudom, a családban inkább képzőművészek vannak...
A kerületi zeneiskola tanárai átjöttek az óvodába gyerekeket válogatni, énekeltettek, és megállapították, hogy érdemes lenne zenével foglalkoznom. Így már óvodásként szolfézsra jártam. De nem tetszett annyira, úgyhogy hamar abbahagytam, és szerencsére a szüleim sem erőltették. Aztán amikor tízévesen a Deák téri evangélikus gimnáziumba kerültem, ahol az osztálytársaim szinte mindannyian zenéltek – volt egy trombitás is –, újra kedvet kaptam.
Megkértem apámat, hogy vigyen el a zeneiskolába.
Egy kézzel eléggé adott hangszer volt a trombita, mivel csak három billentyű van rajta. Így kezdtem el Nemes Krisztához trombitaórákra járni. Ekkor 12 éves voltam. A trombita meg is maradt, ez lett a szakmám.
Mikor kezdtél el hangszerelni is?
16 évesen volt egy Füstölgő Ventilek nevű zenekarunk három trombita, egy harsona és dob felállásban, ekkor kezdtem el áthangszerelni táncdalokat; szalagavatókon játszottunk. Még nem volt internet, ezért könyvtárakból kölcsönöztem lemezeket, kottákat, és azok alapján válogattam a dalokat, amiket átírtam erre a felállásra.
Milyen formációkban játszottál és játszol most?
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola előtt a Kőbányai Zenei Stúdióba jártam, mindkét intézményben Fekete-Kovács Kornél volt a tanárom. Sokfelé játszottam: latin, funky- és szimfonikus zenekarokban egyaránt. Az akkori Kultiplexben (a Tilos Rádió onnan közvetítette az adásait) volt egy klubest, ahol underground, hiphop DJ-k játszottak, és rapperek, MC-k rappeltek a DJ-k lemezeire. Odakeveredtem ebbe a társaságba, aztán megalapítottuk a Barabás Lőrinc Eklektricet, amiben Sena és Fábián Juli énekelt, Delov Jávor dobolt, Premecz Matyi pedig billentyűs hangszereken játszott. Az Eklektrickel diplomáztam. Hamar népszerűek lettünk, a rádióban játszották a dalainkat, két lemezt készítettünk.
Aztán rájöttem, hogy mást szeretnék csinálni, feloszlattuk a zenekart, és három évvel később megjelent az első szólólemezem, ami jóval kisebb közönséget szólított meg. Ekkor döntenem kellett, hogy vagy gazdaságilag nézem a dolgot, és próbálok minél több pénzt csinálni – ami lehet motiváló erő, de engem nem foglalkoztat –, vagy szabadon azt csinálom, amit akarok.
A Random Szerda is az én nevemhez fűződik, 2005-ben kezdtük el. Ez főleg instrumentális „borulás” a Budapest Jazz Clubban, alkalmi formációkkal. Nekem feltöltődés, hogy van egy platform, ahová el tudok hívni olyan zenészeket is, akikkel még sosem találkoztam, és szívesen el is jönnek. Még a Covid alatt is meg tudtunk tartani néhány alkalmat.
2015-ben alapítottam a Barabás Lőrinc Quartetet (Barabás Lőrinc – trombita, Cséry Zoltán – billentyűk, Herr Attila – basszusgitár, Mihalik Ábel – dob), velük is két lemezt adtunk ki, és autentikusabb jazzhangzás felé indultunk el.
Tavaly egy szimfonikus zenekarnak írtam darabot, amit bemutattak a CAFe Budapest Fesztiválon. Az évek során sok zenekar lemezén játszottam, és írtam egy-két zenét megrendelésre is: színházi és filmzenéket.
2013-as lemezem, a Sastra dalai bekerültek Somogyvári Gergő barátom Trans Duna című dokumentumfilmjébe, ami a dunai uszályhajók Bajorországtól a Fekete-tengerig tartó útját mutatja be. Ezzel a filmmel sok filmfesztiválra meghívtak, amelyeken élőben játszottam a film alá a zenét. Elképesztő helyszínekre jutottunk így el: Berlinben, Kolozsváron és Kolumbiában, az Amazonasnál, a dzsungel közepén is jártunk.
Mennyire okoz nehézséget egy kézzel trombitálni?
Más hangszerekhez képest jóval kisebb a hátránya: a zongoránál, a gitárnál vagy a hegedűnél sokkal nagyobb lenne. A trombitán sok mindent lehet a levegőfújással irányítani, és azzal, hogy csak három billentyűje van, redukálódik a dolog.
Az utóbbi években sokat kísérleteztem különböző kéztartókkal. Az első években még nem volt ilyen eszközöm, csak egyszerűen fogtam a hangszert a bal kezemben. Később hangszerészekkel kis karikát applikáltunk a trombitára, aztán volt egy nagyobb cső, ami kicsit militánsnak nézett ki: aknavetőre emlékeztetett. Most éppen egy kisebb csövet használok, de folyamatosan kísérletezem ez ügyben.
Live Act-koncertjeiden nem csak trombitálsz, hanem zongorázol is, sőt egyszerre öt-hat eszközön, hangszeren és pedálon is játszol.
Egészen más dinamikája van az egyedül zenélésnek, és én ki akartam ezt próbálni; emellett szervezés szempontjából is jóval egyszerűbb. Így szép lassan kialakult a szólószettezés. Ez azt jelenti, hogy pedálokkal felveszek különböző zenei részeket, ezek ismétlődnek, aztán leállítom és addig farigcsálom őket, míg jó nem lesz a szám. Később ehhez szép lassan egyre több billentyűs hangszer párosult. 2013-ban készítettem először olyan lemezt, amelyen csak egyedül zenélek.
Hogyan kezdtél elektronikus zenét írni? Tanultad valahol?
Egészen fiatalon kezdtem számítógépen zenét írni, még 486-os PC-n. Sokáig autodidakta módon tanultam ezekkel a programokkal dolgozni. Aztán 2011-ben pályázatok révén eljutottam egy New York-i iskola három hónapos kurzusára, ahol rengeteg technikát megtanultam. De ez olyan műfaj, amit leginkább úgy lehet elsajátítani, ha az ember leül, gyakorol, és ezáltal maga fedezi fel az eszközök működését.
A szólózenélésem egy looperpedállal indult, amit a mai napig használok. Ez tulajdonképpen csak fölveszi, amit játszom, és aztán visszajátssza. Nagyon sok zenész használja. Az ember így egymaga tud többrétegű zenét csinálni. Aztán ebbe belevittem a szintetizátorokat és különböző, előre elkészített dobritmusokat.
A klasszikustól az elektronikusig sokféle zenét hallgatok, és kicsit a saját zenéimben is érezni lehet ennek a sokféleségnek az egyvelegét.
Lejegyzed vagy megjegyzed a számokat? Hogyan készülnek?
Nagyon sokat improvizálok, és az improvizációimat szoktam fölvenni, majd kidolgozni. Egyszer csak kipattan egy szikra, elérkezik egy pillanat; lehetséges, hogy csak az improvizációs felvétel 54. percében. És ezt dolgozom aztán ki. De ahhoz, hogy megszülessen, kellett az az 54 perc is előtte.
A koncertjeimen is improvizálok. Nem szeretem, ha kőbe vésve minden megvan előre, mert ott is van egyfajta folyondárszerűségük a pillanatoknak. A pedálrendszert is úgy alakítottam ki, hogy nem fix kíséretre játszom. Ezért nem egyformák a koncertjeim: minden egyes paramétert meg tudok változtatni, így
mindig az adott pillanatnak megfelelően játszhatom.
Úgy gyakorlok, hogy lejátszom a számokat, megvannak a különböző szerkezeti részek. Megesik, hogy csak hangulatokat érzek; néha zajosabb zenét játszom, máskor kicsit konkrétat, aztán meg kevésbé konkrétat. Ez a metódus jazzistáknál gyakran, elektronikus zenészeknél kevésbé fordul elő. Nálam érdekesen ötvöződnek a különféle játékmódok.
Mire gondolsz zenélés közben? Feltűnt, hogy a koncertjeiden befelé figyelsz.
A zene is ilyen egy kicsit, és én is ilyen vagyok. Közben elég sok mindenre kell figyelnem, és az összes eszközöm, a pedálok is olyanok, mint egy-egy különálló hangszer. Úgy játszom, ahogy egy orgonista, aki ezer síp között váltogat, és közben a lábát is használja.
De a zene is egy kissé befordulós, utazós, az ember elmerül benne.
Attól, hogy looperes, sok a repetíció, amitől érdekes tudatállapotba kerül a hallgató is és én is. A koncertjeimnek van egy folyamata, amit ha megszakítanék azzal, hogy megszólalok, akkor már nem csak a zene lenne az interakció a közönséggel, és ettől az addigi folyamat abban a formában megszakadna vagy más mezsgyére kerülne.
A számaidnak nincs is címe?
Az adminisztráció miatt kötelező címet adni, de nálam ezek sokszor csak számok vagy betűk, rövidítések. Valamit jelentő címeket nem szoktam adni, hogy a számaim kicsit annál is kevésbé legyenek megfoghatók, mint amennyire azok.
Mennyi számot írsz?
A zenekészítők számára ez érdekes téma: a félkész és még meg nem jelentetett számok millióinak sorsa. Nagyon sok dalom van; folyamatosan születnek improvizációk, amikből aztán válogatok: szűröm és fölhasználom őket. Sokszor az ötletek szűrési folyamata is rengeteg időt vesz igénybe. Nem tudom, ez mennyire hatásos módszer; biztosan lehetne optimalizálni, de engem szórakoztat, és egyelőre így íródnak a zenéim. Eddig körülbelül tíz-tizenegy lemezt készítettem különböző formációkban és a szólószettel. De rengeteg együttműködés, közreműködés is volt az idők során.
Mindenképpen maradsz az instrumentális zenénél?
A saját zenéimnél leginkább igen. Szerintem 2021-ben sokféle instrumentális zenének kell lennie; attól még, hogy nem generál annyi bevételt, mint a vokális zene, ennek is megvan a létjogosultsága. De azért néha dolgozom énekesekkel is.
Milyen koncert volt különösen nagy hatással rád?
Keith Jarrett koncertje a Müpában 2018-ban. A zenéje amúgy is nagyon sokat jelent számomra, de az, hogy élőben láthattam, még tovább erősítette ezt.
A leállás hogyan hatott az alkotókedvedre?
Kettős hatása volt rám. Egyfelől inspirált, mert kicsit elbújhattam a barlangomban, de közben elkezdtek hiányozni a külvilágtól jövő ingerek, impulzusok. Majd meglátjuk, hogy mi csapódott le belőle.
A karantén óta a napokban léptem fel először, Győrben. Érdekes volt... Senki sem viselt maszkot. Olyan drukkot, izgalmat éreztem, amilyet már régen. Úgy látszik, kicsit elszoktam tőle; más, ha rendszeresen játszom. Jó dolog az internet, egy csomó dolgot lehet ott is csinálni, de teljesen más a közönség elé állni.
Min dolgozol éppen?
A zenekészítési fázisok már éppen a megjelenési időszakban vannak egy új zenekari felállással és a szólószettel is. Annyira sok minden közelít a véglegeshez! Alig várom, hogy megmutassam az új számokat a közönségnek, feltehessem őket végre az internetre. Meg fogok könnyebbülni, ha megjelenhetnek, és el tudom őket engedni.
A pilisborosjenői Szeláví! Fesztiválon a nyitónapon adsz koncertet. A fesztivál mottója: Ünnepeljük együtt az élet apró örömeit! Neked mik ezek?
Szeretek kirándulni, szeretem a természet közelségét. A családdal lenni is nagyon szeretek, ám ez nem apró, hanem nagy öröm! Annak révén, hogy vidéken lakunk, részévé válunk a természetnek; jobban észrevesszük, amikor egy óriási eső után kisüt a nap vagy amikor tavasszal csicseregnek a madarak. Ezek is apró örömök.
És szeretem, amit csinálok. Ezért az, hogy egy időre betiltották a szakmánk gyakorlását, embert próbáló volt. Az az érzés, amikor emberek előtt játszhatom, már nagyon hiányzott. Jó lesz újra rendszeresen színpadra állni.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
