„Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai.”
(Janikovszky Éva)
El kell keserítsem a kedves olvasót, ha születésnapi tortából előugró, csillámporba forgatott revütáncosról szeretne olvasni. De szülinapi történet lesz ez, a hetvenediken esett meg, és éppoly kellemesnek találtam, mint egy könnyed énekes-táncos produkciót, ahol röpködnek a süteménydarabok.
Nagy rongyrázásra készültem, elvégre egyszer lesz az ember hetvenéves (a többi születésnapomat is ezzel a felkiáltással tiszteltem meg), el is küldtem jó előre a meghívókat, zenét, táncot és jókedvet ígértem. Tökéletes napot szerettem volna, elterveztem: úgy indul majd a reggel, hogy megkávézom a teraszon, közben a napfényben fürdőzik az arcom, mert csodás idő lesz (nem elviselhetetlenül meleg, csak olyan éppen kellemes, bárányfelhős). Kitakarítom a lakást, befejezem az előző nap félbehagyott szöveget, és sütök egy, kettő vagy inkább nyolc tálca lekváros papucsot. Nem veszem fel a telefont. Az unokámmal és az elnyűtt tévémacival tartok teadélutánt, rájövök majd, hogy nincs elég vendégváró, így sütök még három tálcával, és megiszok egy pohár bort. Volt egy üveg meggybor a kamrában, alattomos-, édesféle, amilyen majdnem véget vetett Anne Shirley és Diana Barry barátságának is. Az ilyen italhoz fel kell nőni, de hát hova tovább nőjek én már, eldöntöttem, hogy megbontom.
A születésnapomon arra ébredtem, hogy az eső veri az ablakot. A kávé elfogyott, pedig ott lógott a hűtőn a cetli, hogy vegyek. A házi szilvalekvár, amit a menyemtől kaptam, bepenészesedett, és felhívott a fiam, hogy influenzásak. Kérdezték, hogy én nem vagyok-e beteg. Persze ilyen ez, mondtam is Verus unokámnak, hogy az iskolanapokon elsuttogott bárcsakbeteglehetnékek összegyűlnek, és a kiszemelt ünnepnapon együttesen csapnak le. Mivel hirtelen nagyon sok szabadidőm lett, elővettem a kávés jégkrémet a fagyasztóból, és nekiálltam dolgozni. Persze nem is munka, ha élvezed, amit csinálsz. Volt egy igen kedves vegyész barátom Amerikában, aki szögre akasztotta a laboratóriumi köpenyt, hogy jegyeket lyukasszon a Minneapolis–Milwaukee–Chicago vasútvonalon, és a lelkes olvasó még nem látott olyan boldog exvegyész-kalauzt, mint ő.
Az élvezet sajnos csak a jégkrém első nyalintásáig tartott, akkor olyan fájdalom nyilallt az egyik hátsó fogamba, hogy az első hangos szó a születésnapomon nem a „Meglepetés!” volt, hanem a „Jaj!”.
– Nagyon fáj? Nem ér rá holnap? – hallózott Karcsi, a fogorvosom, akivel meglehetősen bensőséges viszonyunk volt annak ellenére (vagy talán éppen amiatt), hogy csak új koronákról és sorvadó ínyekről beszéltük. Azt találta mondani nekem a legutóbb, mikor is az alsó állkapcsom fogpótlását építette, hogy épp olyan kedvesen hegyesedő dens caninusaim vannak, mint a nagymamájának. Én erre csak annyit tudtam mondani, hogy „öhö-ö”, mire ő azt válaszolta, hogy szívesen. Így, ha abban nem is lehetek biztos, hogy korábban bókolt, az beigazolódott, hogy remekül megérti pácienseit, ez pedig egy orvosnál a legfontosabb.
– Nincs idő, húsz vendég, tizenöt kiló pogácsa, hetven gyertya és egy fájós fog van. Nem fér bele ennyi minden egy napba. – Óvatosan masszíroztam az arcomon keresztül utolsó bölcsességfogamat. Mit is tanultam, fokhagymát kell rá kenni? Nem hiszem, hogy az a kéretlen udvarlókon túl bármit elmulasztana.
– Talán hagyja a pogácsát, és a gyertyák is ráérnek ilyenkor már, nem?
– Karcsi! – mondtam ezt olyan hangsúllyal, amire a kicsi gyerekek szemlesütve somfordálnak közelebb, a nagyok pedig dacosan felvonják szemöldöküket.
Délutánra kaptam időpontot, volt négy órám, hogy elgyászoljam a fogamat. Van, amiket gyűjtöget az ember (nem ám gyűjt, szerez, gyarapszik, csak gyűjtöget), például mosolyráncokat, és van, amiket el-elveszít. És talán minél kevesebb van neki, annál inkább ragaszkodik a még megmaradtakhoz, legyenek azok fogak, szerettek, évek. Kíváncsi vagyok, mikor jön el az a fordulópont, amikor már könnyen elenged az ember, nem csak bölcsességfogakat.
Nem untatnám a kedves olvasót a fogászati kálváriámmal. Az ilyen beavatkozásoknak is megvan a maga helye és ideje, mondjuk egy esős szeptemberi napon, amikor úgyis minden fiatal szája lefelé görbül, és az lesz a legkisebb baj, hogy fogorvoshoz kell menni. Megvolt, mert meg kellett lennie, de nem igazán születésnaphoz méltó esemény. Nem úgy, amikor felhívott a kisunokám, hogy megossza velem minden örömét-bánatát. Van a gyerekeknek néhány különleges képessége, amelyet idővel elveszít az ember, talán éppen amikor kibújik a bölcsességfoga. Mennyi bajnak az okozója lehet egy ilyen apróság! Ezek a képességek például, hogy bárminek tudnak önfeledten örülni, és a legkeservesebben zokogni miatta.
– Jaj, mama, így már nem tudsz többé olyan okosakat mondani, mint hogy ne adjam oda a százforintost az ötvenesért csak azért, mert a másik nagyobb – hüppögte rekedten. – Én igazán nem tudtam, hogy a bölcsességet is el lehet veszíteni. Most majd te is kislánnyá változol újra, nem tudsz krémest csinálni nekem, és nem éred el a virágos teáskészletet a nagy barna vitrinben? – Kisunokám tökéletesen definiálta, sőt ki is terjesztette a bölcsesség fogalmát, egyúttal fel is vidult, ahogy tovább okoskodott. – Te már akkor nem is mondhatod nekem, hogy nem tévézhetek nyolc után, és hogy tanuljam meg a verset, sőt majd én mondom, hogy irány a kád, mert nekem még kinőhet a fogam, de neked már nem! – Én csak hallgattam, mint egy jó nagymama, aggódtam, mikor köhécselt, és megkönnyebbültem, hogy a krémesem bizony nagyon hiányozna.
Ha nem is így terveztem a tökéletes és kerek napot, egyre jobb kedvem lett. Szinte részeg öröm lett úrrá rajtam, kipirult az arcom és kimelegedtem. Lázas boldogság volt ez, kétségtelen, hogy ugyanazon osztoztam, mint a fiam és az unokám. A parti alatt is ebben a delíriumos örömmámorban és saját verítékemben úsztam, a hálószobámban, a dunna alatt.
Egy kedves szegedi barátnőmmel szokásunk volt, hogy meglepjük egymást a jeles alkalmakkor. Ezúttal egy pufók tengerimalacot hozott nekem, aki gombszemével azt üzente, hogy reméli, nincs macskám. A kis jószág az éjjeliszekrényemen kuporgott, alatta az olvasatlan köszöntőlevelek Amerikából, Németországból, Hollandiából, a hivatalos istenéltessenek és a baráti jókívánságok hevertek. A nappaliból beszűrődött a zene, a nevetés és a pohárcsilingelés, mind velem örültek, már a fogam helye sem sajgott. Még jó, hogy a bort eldugtam, megiszom majd a nyolcvanadikon.
A borítókép forrása: MTI
