Megmutatni a megmutathatatlant

Mindketten két-két képükkel is nagy sikert értek el. Máté a Művészet (egyedi) kategória első és a Mindennapi élet (egyedi) kategória harmadik, András az Emberábrázolás-portré (egyedi) kategória első és második díját hozta el. A gratuláció mellé kérdésekkel is készültünk, hiszen aki valamennyire ismeri a fotóriporterek életét, tudja, hogy sokszor milyen nehéz körülmények között dolgoznak: hogy a mindennapok hajszájában kell értéket létrehozniuk.

Bach Máté első helyezett képe Bánhidi Lilla krimiírót, a közelmúltban megjelent Sorsod Borsod szerzőjét ábrázolja. Máténak szokása az izgalmas fotózási helyszíneket feljegyezni, és fontos törekvése, hogy amikor művészportrét készít, abban legyen valami csavar, és ne csupán rutinból dolgozzon. Amikor megtudta, hogy krimiírót fog fotózni, elkérte a könyv szinopszisát, és az alapján választotta ki a külvárosi, káposztásmegyeri helyszínt egy erdő és patak mellett. Ideálisnak nevezi a Lillával való együttműködést, aki  bízott benne, nem siettette, és noha kissé hűvös volt az idő, sőt fotózás közben az eső is elkezdett cseperegni, nem kérte, hogy emiatt inkább hagyják abba. Máté szerint ennek folytán ez a kép valójában a közös alkotásuk, és annak az eredménye, hogy mindketten profi szemlélettel álltak a munkához.

Gondoskodás című képének elkészítéséhez a véletlen segítette hozzá. Juhász Anna irodalmárral Ózdról, rendkívüli irodalomóráról tartottak Miskolcra, amikor az autóból meglátta az út menti kereszt mellett takarító hölgyet, és annyira megfogta a látvány, hogy arra kérte Annát, forduljanak vissza. A hölgy kissé félénk volt, nem akarta, hogy látsszon az arca, de nem tiltakozott a fotózás ellen.

Az eredmény kissé olyan lett, mintha a kereszt mellett elsuhanó autóból látnánk az önzetlenül serénykedő asszonyt. Ez teljesen egybevág mindazzal, amit Máté a fotózásról gondol, mert általában is valamilyen pozitívra való felhívásként tekint a munkáira, a kis történetekre, amelyeket a képeivel elmesél. Ennek szellemében készült-készül Vagány históriák című sorozata, amely írókat mutat be az alapján, hogy milyen szakmát választanának, ha nem írók lennének. Van, akit villamosvezetőként, van, akit cukrászként, mozigépészként vagy kukásként fényképezett azzal a némileg titkolt szándékkal, hogy ha egy középiskolás meglátja a fotóit, lelke mélyén kötődése alakul ki az irodalomhoz – például mert az apukája villamosvezető.

Máté Budaörsröl, szülővárosáról is sorozatot készít, és sokat gondolkodik arról, mi legyen az alapállása. Kritikai? Mindenben a szépet kereső? Talán egyszerűen arra akar késztetni a képeivel, hogy legyünk képesek mindig új szemmel tekinteni a világunkra: hol kritikusabban, hol bizakodóbban.

Éberling András első helyezést elért képe Sándor János nyugalmazott színházi rendezőről, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagjáról a Délmagyar.hu számára készült, de Budapesten, a Városliget melletti ’56-os emlékműnél. Sándor urat 1956 után letartóztatták, ezért miután a fotózásra érkezve egy kicsit elbeszélgettek, adta magát, hogy az emlékműnél készüljön a kép – de András úgy döntött, hogy ne előtte, hanem a hátsó részén. Jók voltak a fényhatások, érdekes a háttér, és középpontjában a szép arcéllel erőteljes lett a kompozíció. A rendező partner volt a közös alkotásban, ami mindig segíti a fotóst. András valami pozitívat, egy szép életpályát mutathatott fel a képpel, míg a negatív tartalmú fotók napról napra szinte özönlenek ránk, és nagyobb eséllyel számíthatnak érdeklődésre. András mégis arra buzdít, hogy keressük a hasonló lehetőségeket, még ha ez a nehezebb út is.

A második helyezett kép címe Takács Gábor és a relativitáselmélet időfogalma. Már ez is jelzi, hogy itt András valami megmutathatatlant próbált megmutatni, de ezen túl még egy tudós tanár portréját is megalkotta, amint diákjainak nagy optimizmussal igyekszik átadni a tudását. A kép multiexpozíciós, egy kockára több felvételt készítő technikával készült, András szerint ez is érdekessé teszi. Itt is segített, hogy Takács úr partner volt a fotózáshoz, és elég idő adatott oktatás közben képeket készíteni magáról – például hagyta magát instruálni, hogy mikor hova álljon. A Magyar Kultúra magazin témái amúgy is mindig roppant inspirálók, a fotóriporter fantáziáját megmozgatók, ezért András különösen szívesen dolgozik nekik-velük.

Régebben a fotóstúdiókban volt fogadóterem, ahol kávézni, csevegni lehetett, hogy kialakulhasson a bizalom az alany és a fotós között, míg erre manapság sokszor nincs idő. András szerint fontos lenne, hogy ez az ismerkedés, türelmes előkészület mindkét oldalon újra igénnyé váljon, egymás kölcsönös tisztelete pedig alapvető legyen.

A nyitóképen Éberling András díjnyertes fotója Takács Gáborról.