Nagy elánnal lépek az Andrássy 110. kertjébe. Itt ez a csodaszép épület: az eredetileg eklektikus, historizáló Rausch-villa, amit 1913-ban Pucher István Otto Wagner szellemében átépíttetett. Századelős pompáját a 2010-es évek elején modernizálták, amikor Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeuma költözött az épületbe. Adott tehát ez a grandiózus, századelőt idéző, mégis korszerű külső keret, ami emelkedetté, templomszerűvé teszi az újonnan nyílt Q Contemporary múzeumot. Belépve letisztult white cube tereket találunk: olyan belső környezetet, amelyben a kiállított műtárgyakra irányul a látogató figyelme.

Az épület klasszikus, őrzi a régi patinát, bent azonban elképesztő frissesség tombol. 

A Q Contemporary XY_now, Q_now című nyitókiállítása a kelet-közép-európai régióban élő és tevékenykedő, a 20. század utolsó, úgynevezett Y vagy millenniumi generáció és az annak tagjait időben megelőző X generáció képviselőitől mutat be emblematikus alkotásokat Zsikla Mónika kurátor érzékeny válogatásában.

A 17 kiállító művész közül néhány a régió kollektív történelmére, hagyományaira reflektál, mások a digitális technológia térhódításáról mesélnek. Olykor pedig a művészettörténeti előképek újrahangolásával operálnak.

Mint a kurátor írja: „A kiállított munkák nem csupán sajátosan ötvözik az érzékiséget és a virtualitást, az analógot és a digitálist, a valóságost és a szürreálist, hanem az alkotásokon feltűnő és egymásba olvadó hivatkozási halmazok és ikonográfiai alakzatok komplex és képlékeny rendszere az ezredfordulós generáció formanyelvével és referenciáival is párosul.”

A Q Contemporary kiállítóterében Kamen Stoyanov bolgár alkotó neonja fogad. Forget it, we can’t afford this (Felejtsd el, nem engedhetjük meg magunknak): a mondat egy aukciós párbeszéd kiragadott részlete, így sokféle referenciát hordoz. Utal a régiónak a Nyugattól való elszigeteltségére, a vasfüggönyön inneni területek „szegénységére”, és annak szomorúságát is hordozza, hogy az itt élő emberek nagy része úgy érzi: nemcsak a művészet megvásárlása, hanem a fogyasztása is elérhetetlen számára.

Az első teremben két mű izgalmas párbeszédbe lép egymással. Jakub Hubálek Girl and dogján arctalan figurákat látunk, Șerban Savu Untitled című festményének hőse pedig egy háttal álló alak.

Hubálek a vintage fotók nosztalgikus világát idéző munkái az absztrakció és a figuralitás határán lebegnek. A színfoltokkal való játék elmossa az alakok konkrétságát. A „kislány kutyával” téma idilli jelenetet is bemutathatna, ám az arcok hiánya elidegeníti a látványt, és valami furcsa szorongást von köré. Mint Zsikla Mónika elmondta, az elmosódott, tekintet nélküli „portrék” a virtuális terekben megjelenő avatárok képi megfelelői, amelyek ideális képekként és arctalan karakterekként helyettesítik a valódi személyt. Șerban Savu festményének hangulata hasonlóan nyomasztó. Az elhagyatott betonszerkezet romként emelkedik ki a környezetből, elmúlt világot idéz. Az építészeti elemet körülölelő, valószerűtlen természeti táj sötétté, borongóssá teszi a kompozíciót. A háttal álló, lehajtott fejű figura céltalanul, magányosan bolyong a lazúrosan megfestett efemer környezetben.

A jobbra nyíló teremben főként olyan munkákat látunk, amelyek kiindulópontjai a globális konfliktusok.

Artem Volokitin Operating Manual 1.2 című festménye a 2014-es ukrán forradalom hangulatát adja vissza. Zsikla rámutat: a kép valódi izgalmát az adja, ahogy Volokitin képileg összejátssza a robbantások füstfelhőit a tűzijátékok pattanó szikráival: iszonytató és örömteli pillanatokat olvaszt eggyé. Alin Bozbiciu Untitled Identities című festménye számomra az afganisztáni borzalmakat, a menekülő embertömeg reménytelenségét idézi meg; még úgy is, hogy tudom: az alkotó kevés színnel játszó kompozícióinak alakjait a privát környezetéből emeli be képeinek terébe. Az alakok kontúrjukat vesztett, elfolyó figurák, amelyek egymástól elszigetelődve, magukba zárkózva léteznek a képen. Nem alkotnak közösséget: gondolataikba merülnek, a külvilágot kizárva.

Ezt a fajta önmagunk felé fordulást érzem manifesztálódni Keresztes Zsófi két kiállított szobrában is, amelyek a biennáleprojekt előzményeinek tekinthetők.

Zsikla elmondta, hogy az alkotó a textilarchitektúrákkal való kísérletezése és a papír efemer jellegének kutatása után, 2016-ban talált rá a polisztirolra, valamint a szobrainak felületét befedő üvegmozaikra. Ezek a művek nagyon érzékiek, de közben a virtualitást átszövő pixelek világát is felidézik bennünk. A szem és a könnycsepp hidrofeminista motívumait is felhasználó munkák az önazonosság kérdései körül forognak, és azt vizsgálják, hol az egyén helye a világban. 

Hasonlóan érzéki és finom Klára Hosnedlová Soap-sorozatának kiállított darabja. Gyűrött barna papír felső sarkában, szűk képkivágatban női fejet látunk, amelynek csupán a tekintetét érzékeljük, de nem látjuk az arcát. Ez a fajta elfordulás távolságot teremt a néző és a kompozíció között, a felületek mégis arra késztetnek, hogy közel menjünk a műhöz. A kurátortól megtudtuk: Hosnedlová sokat kísérletezett, amíg rátalált a saját technikájára, a hímzés ősi művészetére. Először megfesti az alakokat, majd kihímezi, végül festészeti eszközökkel formálja tovább a felületet. Zsikla azt is hozzátette, hogy a képek születését performatív akció előzi meg. Hosnedlová enteriőrökbe rendezi élő modelljeit, majd a beállításokat fotóval dokumentálja, amely a mű kiindulópontja lesz.

Szinyova Gergő munkái a világ súlyát érzékeltetik; azt, ahogy az egyén vállát teherként nyomja, ugyanakkor ezek a kompozíciót kiutat kínálnak ebből a létállapotból. Szürreális belső tájakra vezetnek, ahol nem marad más hátra, mint hogy hátradőlve elmerüljünk létezésünk legrejtettebb mélységei és leghétköznapibb vonásai szemléletében.

Míg ezekre a munkákra egyfajta líraiság jellemző, a Nemes Márton High All The Time 01 és a Pour In Pour Out 01 című képeiből összeálló installáció a technóvilág őrületéből, színes tobzódásából építkezik.

A tükröződő felületek, az elgörbült síkok, a gesztuálisan felhordott festékrétegek, a padlón megjelenő fényjáték, a graffitiket idéző rétegek elképesztő erővel rántanak ki a hétköznapokból, és repítenek el egy korlátoktól mentes világba. Ez a fajta vizuális burjánzás felszabadítja a nézőt a kötöttségek alól. Amíg a képet nézzük, nem érezzük a hétköznapok terheit.

Mircea Popescu művészi felfogása Nemes Márton vizuális nyelvével rokonítható: mindkettőjük munkáiból felhőtlen életöröm sugárzik.

Zsikla kiemelte: Popescu a popkultúra humorát és színességét, valamint a strukturalizmus építészeti formáit ötvözi popkonstruktivista szobraiban. A nyelvi elemekből, kalligrafikus formákból, izgalmas alakzatokból és vidám színekből építkező torony éppúgy szól az időben és térben való utazásról, mint azokról a lépcsőkről és ajtókról, amelyekkel mindennap szembesülünk.

Varga Ádám hatalmas installációját gondolatban magammal vive hagyom el a Q Contemporary kiállítóterét. Ez a 26 képi egységből álló mű számomra a művészettörténeti stílus kritikáját adja.

Arról szól, hogy a korszakok, stílusok, csoportok meghatározása puszta konstrukció. Kapcsolatot teremtünk különböző művek és művészek között, skatulyákat alkotunk, hogy megkönnyítsük a magunk számára az értelmezést. A művek megalkotásának idejében azonban ezek a kapcsolódások jellemzően nem voltak lényegesek a művészeti praxisban. Az értelmezés kényszerében tehát sokszor összekötünk egymással olyan műveket vagy alkotókat, amelyek vagy akik a saját idejükben nem gondolkodtak ilyen kapcsolatokban, összefüggésekben.

Újra kilépek a kertbe. Arcomon érzem az őszi levegő hűvösségét. Azon gondolkodom, hogy micsoda lehetőség ez a Queenie Rosita Law által alapított új múzeum a kelet-közép-európai kortárs művészet számára. A régió művészete olykor nélkülözi a megérdemelt reflektorfényt, és gyakran csak a nemzetközi vérkeringés hajszálereibe jut el. Most azonban méltó és turisztikailag is kellően frekventált helyszínen mutatkozhat be sokszínű és gazdag művészete. Újabb esélyt kap, hogy globálisan is növekedjen a vonzereje és a befolyása. Hogy megkapja a kvalitásához méltó figyelmet.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu