Habár a legrégebbi lóábrázolás harmincezer éves, és a dél-franciaországi Chauvet-barlangban található, az állat háziasítása hatezer éve ment végbe. Földrajzi elterjedésük miatt főként az indoeurópai népek mitológiájában kaptak kiemelt szerepet a vándorlásban betöltött helyük miatt. Ezekben a történetekben a szarvas és a rénszarvas motívumát váltották.
Archetípusa a fekete vagy fakó vadló, ami az éjszakának, a Föld és a vizek mélyének, az éjnek, a Holdnak, az ősanyának, a szexualitásnak, a halálnak, az álomnak és a mágiának a jelképe. A matriarchális közösségekben főleg kanca formájában jelenik meg, ahogy a görög termékenységistennőt, Démétert is gyakran kancafejjel ábrázolták, aki ló alakjában igyekezett – eredménytelenül – elbújni a párosodni próbáló Poszeidón elől, így az isten ló formájában közösült vele. A nászból születik Areión, az isteni képességű, hold alakú lóleány, aki később Héraklészt is segíti. Areión holdsarló alakú patája nyomán forrás fakad.
A ló eredetére két görög mítosz is magyarázatot ad: Poszeidón szigonyával a földbe csap, ahol forrás fakad (görögül Pégé), és előpattan Pégaszosz. A másik mítosz szerint a szárnyas ló Poszeidón és Medusza gyereke, aki utóbbi lefejezésekor ugrik elő. Pégaszosz patája nyomán is forrás fakad, a Hippokréné (mely lóforrást jelent), ami a költői ihletet hivatott biztosítani. A tajtékos parti hullámokat white horse-nak, vagyis fehér lónak nevezik az angolok. Szeléné holdistennő szekerét egy fehér és egy fekete ló húzza, jelképezvén a teliholdat és az újholdat. A ló és a Hold kapcsolata megfigyelhető népmeséinkben is. Jankó ló segítője a Holdrét nevet viseli, Mátyás király lova pedig Holdas névre hallgat.
A ló szimbolikája a háziasítással, vagyis a lovassal megváltozott.
Megtartotta alapvető ismérveit, mint föld- és vízelem, a hold, a szexualitás és a halál jelképe, viszont a mitológiában szereplő fontosabb lovasoknak köszönhetően bővült a szimbolikája. Ilyenek voltak a görög Bellerophontész és Perszeusz, a napisten Héliosz és Szúrja, a lovas szentek: Szent György, Szent Márton és Szent Hubert, de idesorolhatjuk a római Sol Invictust, vagyis a legyőzhetetlen Nap kultuszát is. A ló a tenger mellett így a szelet is megtestesíti, sőt egyes szoláris mítoszokban a lovas (lóval együtt) a teljesség: a négy elem, a Nap és a Hold, a fény és az árnyék, a nappal és az éj. A víz és a levegő ötvözése által magát az embert is szimbolizálja, aki lentről érkezett, de magasabb célok felé tör, másrészt pedig a költői ihletet, amit gyakran ábrázoltak szárnyas lóként.
A hitvilág negatív elemei is kapcsolódnak a lovakhoz.
Az angol nightmare (rémálom) kifejezés eredetileg éjkancát jelent, a boszorkányok, táltosok, garabonciások képesek ló alakjában megjelenni. Szent Eligius legendájában maga az ördög mutatkozik ló formájában. Szólásaink is megőrizték a ló és az ördög kapcsolatát, amikor a gonosz emberi formában jár a világban, a szemfülesek felismerhetik a patájáról, innen ered a kilóg a lóláb mondásunk. A lóvá tesz kifejezésnek viszont semmi köze a sátánhoz. Eredetileg elvarázsol értelemben volt használandó, Dionüszosz követőit lóvá varázsolták, vagyis jelképes értelemben az istenség lovaivá váltak a szertartás erejéig.
A népi szóhasználatban a közvetlenül lovakkal kapcsolatos kifejezések általában szexuális jelentéssel bírnak: ilyen a megpatkol, meglovagol, megnyergel. Jeremiás könyve szerint a házasságtörő vágyat jelenti a ló: „Olyanok, mint a jól táplált, fickándozó lovak: mindegyik embertársa feleségére nyerít.” Szerelmi jelkép a ló felzablázása, fához kötése, megbéklyózása. A férfit a lovas, az ostor, a sarkantyú, esetleg a ló jelképezi, míg a nőt a nyereg vagy a kengyel. Őseink úgy tartották, hogy a délidőben udvarra toppanó fehér ló halált jelent. Lovon járt a pestis is, ahogy az apokalipszis négy lovasa is.
Meg kell említeni a vad falkát, mely a mai popkultúrában, a Witcher-univerzumban is feltűnik.
Más fordításokban nagy vadászat, vad hajsza, rémes vadászat, rémes falka, németül Wilde Jagd/Wütendes Heer, ógermán eredetű monda. Kezdetben a mennydörgést azonosították a vad falka tombolásával, mely a rohanó kísértetek és a haragvó istenek zajaként csapódik le. A hagyomány szerint maga a germán főisten, Odin (Wodan/Wotan) is velük rohan, főként éjszaka, hóviharok idején. Tekintve, hogy egy Európa-szerte elterjedt mítoszról van szó, a vadászatot vezető szellem, vagyis a rém személye is változik: Britanniában például Artúr királyt szokták emlegetni, de azonosították Attilával, Nagy Károllyal, Sir Francis Drake-kel, sőt Napóleonnal, Káinnal és Heródessel is. Aki nem tud idejében menekülni előlük, azt eltiporják.
A magyar táltosok lovait is táltosnak, táltoslónak nevezték.
Ezek a lovak rendszerint foggal születtek, és különös módon kell gondjukat viselni: egyes hiedelmek szerint hét évig kellett elzárva tartani őket, mert ha kiengedték, akkor „felszaladt a ház tetejire, eltűnt, sose látták többet”. Más szövegek szerint egész éjjel kellett táplálni az újszülött táltoscsikó mellett a tüzet: ha kialudt, a ló is elpusztult. Feltételezték, hogy a táltosló – amellett, hogy képes repülni és beszélni, parazsat eszik, és segíti a hőst – képes előre látni az eseményeket, így a csatákban hasznos társ. Szent László lova is ilyen lehetett, ahogy Uz Bencéé is – legalábbis a hiedelmek szerint.
A szent király több legendája is a lovakhoz kapcsolódik. Az egyik szerint Nagy Lajos tatárok ellen viselt, fényes magyar győzelemmel végződő, 1345. február 2-án kezdődő, háromnapos győzelmét nem csak Lackfi Endrének köszönheti az uralkodó. A csodának Arany János is emléket állított Szent László című balladájában. Eszerint az elhaladó magyar csapatok lépteinek zajára László is felébredt nagyváradi kriptájában, majd a téren felkereste saját szobrát: „Távolról megérzi a mén, / Tombol, nyerít, úgy köszönti: / Megrázkódik a nagy ércló / S érclovagját földre dönti.” A csata végeztével pedig egy öreg tatár meséli el, hogy olyan ember győzte le őket, akit sosem láttak korábban a magyar seregben. „S az öreg tatár beszédét, / Noha kétség nincs felőle; / Bizonyítá a templomnak / Egy nem szavajátszó őre: / Hogy három nap a sirboltban / Lászlót hiába kereste; / Negyednapra átizzadva / Találtatott boldog teste.”
A képen a Szent László legendáját elmesélő freskó a székelyderzsi templomban.
Leczo Bence teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2022/9. számában olvasható.
