Történeti
grafikusként határozod meg magad. Mit fed ez a
szakma a te értelmezésedben?
Van a grafikának egy ága, amelyet
történeti grafikának neveznek. Ha van ilyen, akkor történeti grafikusnak is
léteznie kell, gondoltam magamban egykor, bár ma már némi öniróniával inkább
csak művészettörténeti segédmunkásként aposztrofálom magam.
Évtizedek
óta műemlékvédelmi témájú munkákat írsz,
rekonstrukciós rajzokat készítesz, de közben vegyészmérnökként is
dolgoztál. Hogyan egyeztethető össze a két terület?
Adott volt a rajzkészségem, amelyhez kisgyerekkorom óta óriási rajongás társult a várak, kastélyok iránt. A vegyészmérnöki képzést a múlt század hetvenes éveiben dívó pályaválasztási trend miatt választottam. Szerettem a szakmát, de nem az állt a legközelebb a szívemhez.
1977 nyarától elkezdtem felkeresni a székelyföldi vártemplomokat, kezdetben gyalogosan, kicsit úgy, mint Orbán Balázs. A várromoktól a gazdasági épületekig minden építményt felmértem, megrajzoltam, de később úgy éreztem: ahhoz, hogy mélyre tudjak ásni, le kell szűkítenem a témát. Azt tudtam, hogy a szászok kutatták és leltározták a saját hagyatékukat, a székelyeknél viszont hiányzott egy összegző mű a templomerődökről. Akkoriban a történészek, régészek a karrierjüket kockáztatták a hasonló témákkal, hiszen a hatalom tudomást sem akart venni a magyar vonatkozású épületekről. Én vegyészmérnökként dolgoztam, így nálam ez a veszély nem állt fenn. Néha kaptam egy-egy üzenetet, hogy foglalkozzam inkább a vegyészettel, de nem vettem komolyan a fenyegetéseket.
Székelyföldi
vártemplomok címmel jelent meg az első munkád. Mennyire
igazolták vissza a kutatásaidat a későbbi feltárások?
Akkoriban több olyan falrészletet is sikerült feltérképeznem, amely mára eltűnt. Például a szentmártoni templom körül sokkal nagyobb falszakaszokat találtam, mint amik ma láthatók, és áldom az eszemet, hogy körbefényképeztem azokat, sőt meg is rajzoltam a formájukat. A rendszerváltás óta a régészek és a művészettörténészek már szabadon dolgoznak, kutatnak. Levéltáros barátaim rengeteg új információt hoznak nyilvánosságra, és nagy öröm számomra, ha helyreigazítják mindazt, amire akkor kellő információ hiányában rosszul következtettem.
Még nagyobb öröm, ha korábban gyanítottam valamit, és azt a most zajló kutatások igazolják. Évtizedekkel ezelőtt úgy véltem, hogy a székelyderzsi vár elődjeként a templom körül ovális védőfal létezhetett; erre utal az is, hogy a bejáratot ferdén elhelyezett harangtorony őrzi. A régészek ezt be is bizonyították. Gyanítottam azt is, hogy a nagyajtai, reneszánsz ízlésű, paralelogram alaprajzú, XVII. századi vár előtt régen kerítőfal húzódott. Ezt új technológiával, georadarral ki is mutatták. Kétségtelenül felvillanyoznak ezek a visszajelzések, de én már kivonultam a területről. A mai eszemmel neki sem mernék vágni egy ilyen munkának, szóval az volt a hőskor. De azt örömmel nyugtázom, hogy a Székelyföldi vártemplomok és a Székely templomerődök című köteteim ma is alapműnek számítanak a téma kutatói számára.
Nemcsak szokványos, hanem egészen
egyedi kivitelezésben is megjelentetted a munkádat. Honnan jött az ötlet, hogy
saját kezűleg írd és rajzold meg a kötetet?
A rendszerváltást követően kórházi
laboratóriumban dolgoztam, és súlyosan megfertőződtem. Egy egész
hónapon át kezelés alatt álltam, ez idő alatt,
mint egy szerzetes, kézzel, kalligrafikus betűkkel írtam meg a könyvet,
amit később a Tájak – Korok – Múzeumok Egyesület kiadója megjelentetett. Emlékszem, mártogatós
tollal írtam, a tintát is én kevertem. Mint
kiderült, fölöslegesen, mert a nyomda úgy színezte a szöveget, ahogy akarta.
Ma már rajzban igyekszel rekonstruálni az épített örökséget. A történészek felkérésére a 2012-ben megjelent A székelység története című könyvet is te illusztráltad. Miből lehet következtetni a csak romokban fellelhető várak eredeti arculatára?
A grafikai rekonstrukciónál elsődleges az írott forrás, ennek hiányában analógiák után kell nézni: hogyan építkeztek az adott korban az adott térségben. Csak ezután jöhet szóba a roppant ingoványos terület: az ellenőrzött fantázia.
Ha egy XVII. századi építmény tetőfedéséhez használt anyagról van szó, akkor az nagy valószínűséggel nem cserép, hanem zsindely vagy zsupfödél lehetett. Székelyderzsben például a levéltári adatok alapján nyomon követhető, hogy csak akkor tértek át a cserépfedésre, amikor védelmi szempontból a várnak már alig volt jelentősége. A XVIII. században megszüntették a gyilokjárót, és a helyére gabonatárolásra alkalmas, cseréppel fedett színt építettek.
Már a kommunizmus idején is jelentek
meg munkáid. Fenntartások nélkül közölhették az
írásaidat a magyar nyelvű folyóiratok?
Rendszeresen írtam a Művelődés
című folyóiratnak és különböző egyházi lapoknak, de a nyolcvanas években a Korunk
már nem merte vállalni, hogy erődített templomokról közöljön tanulmányokat. A
hatalom akkoriban csak parasztvárakként vett tudomást ezekről az épületekről,
ma már a román történetírók is derülnek ezen. De közöltem tanulmányokat a Pavilonban,
a Rubiconban és a Műemlékvédelemben is. A kommunizmus idején az
írásokat ki kellett juttatni Budapestre. Emlékszem, egy alkalommal
az egyik barátomat kértem meg, hogy vigye el a tanulmányomat Budapestre, de a határon felfedezték és
elkobozták. Nagy ijedtségben voltam, hogy rajtam üt a Securitate, hiszen
volt rejtegetnivalóm: az otthonunk falán régi kardok
lógtak. Féltem, hogy bajom eshet, ezért nagyon gyorsan túladtam rajtuk. Utólag nagyon bántam, hogy így
döntöttem.
Több is veszett is Mohácsnál... vagy a kerlési csatában. Ehhez a csatához fűződik Szent László lánymentésének legendája, amelynek ábrázolásait az utóbbi időben kutattad. „Vasparipán” jártad be az erdélyi helyszíneket, és Fazakas Szabolcs rendezővel dokumentumfilmet készítettetek a fellelhető falképekről.
Szabolcs ötlete volt az ismeretterjesztő film. Az Árpád-házi király legendáinak nyomába eredtünk, mégpedig motorbiciklivel. Régi motoros, a négyüteműek megszállottja vagyok, úgyhogy kézenfekvő volt ez a megközelítés.
A falfestményekkel jóval korábban, a templomok felmérése során találkoztam először. Belém ivódott a hangulatuk, de sokáig nem ástam mélyebbre ebben a témában, a film forgatását inkább csak szereplésként fogtam fel. Az igazi ismerkedést a könyv megírása jelentette.
A sziklahitű király című könyvben a magyar királyhoz kötődő mondákat, szellemi és tárgyi emlékeket, természeti képződményeket gyűjtöttél össze ifjúsági kalandregénybe ágyazva. A falképeket meg is rajzoltad.
Intellektuális kaland volt számomra a Székelyföldi Legendárium felkérésére megrajzolni a Kárpát-medence Szent László-ciklusainak részleteit. Ezek aprólékos kidolgozása során sok mindenre fény derült. Például észrevettem, hogy a leány elrablását ábrázoló falképeken nem a kun, hanem a lány kezében van a gyeplő. Vajon miért? A kunnal tartott? Segítette őt a menekülésben? Miért ül hátul a lovon, miért nem elöl?
Nem valószínű, hogy a dárdával utánuk lovagló Szent Lászlónak drukkolt; sokkal valószínűbb, hogy affektív viszonya volt a kunnal. A freskók készítői vélhetően sokkal több részletet ismertek a Szent László-legendából, mint mi, akik az írott emlékekből aligha tudunk pontosan következtetni arra, mi történt a kerlési csatában. Valószínű, hogy létezett egy kanonizált történet, de bizonyára volt egy folklorizálódott, részletgazdagabb változat is, és ez utóbbi jelenik meg a falképeken.
Hogyan
jutottál el a falfestményektől a képregényekig?
Szerintem a középkori freskók a mai képregény őseinek tekinthetők. A szegények Bibliája, mondják róluk. A képregények pedig a mai köznép olvasókönyve, mondanám én. Mindkettőben ugyanaz a narratív közlési szándék érvényesül. Ha pontosan meg kellene határoznom az Erdélyi képes krónikák című munkám műfaját, akkor a történelmi képregény névvel illetném.
Fiatalkorodban kedvelted meg a műfajt?
Édesapám jóvoltából gyerekkoromban gyakran kézhez kaptam a PIF című francia hetilapot, amely telis-tele volt mindenféle apró képregénnyel. Ezek indították be a fantáziámat, bár néhány jelentéktelen próbálkozást leszámítva nem foglalkoztam ezzel a területtel. Ez idáig. Úgy látszik, mindennek rendelt ideje van. Jó két évvel ezelőtt, egy nyomtatott sajtótermék hátoldalán láttam újra képregényt: érdektelen témáról, vélhetően erős elektronikus segédlettel készített, elnagyolt anyag volt. Nagyon nem tetszett, ezért azt mondtam magamban: mi ennél többet érdemlünk. Adott volt a rajzkészségem, a műemlék épületek grafikai rekonstrukciójában szerzett tapasztalatom, a történelmünk iránti elkötelezettségem, valamint az idők során kialakult belső képi világom. Innen már egyenes út vezetett a most megjelentetett anyagig. Nagy elhivatottsággal közel másfél évet dolgoztam rajta, mert alkotni csak úgy érdemes.
Milyen típusú történetekhez
nyúltál, honnan merítetted a témákat?
Bevallom, kutatója nem, de már hosszú évtizedek óta megszállott „fogyasztója” vagyok a magyar krónikáknak és emlékiratoknak. A székely templomerődökről szóló tanulmánykötetem megírásakor is sokat lapozgattam a krónikákat, hátha találok bennük utalást az erődítményekre. Közben ha érdekes, humoros részletet találtam, kicetliztem, de soha nem gondoltam, hogy valaha képregény lehet belőlük. De miután elkészült az első történet, már nem volt megállás.
22 históriát meséltél el. Találtam a kötetben történetet a csürülyei oláh papról; arról, hogyan került a Szent Jobb Szentjobbra meg arról, hogyan törtek be a székelyek a segesvári várba, hogy hogyan viccelte meg a vendégeit az erdővidéki székely a lucskos káposztával. Kiderült, hogy a krónikák szórakoztatók!
A krónikák a korabeli nyelvezetet, szófordulatokat, gondolkodásmódot ismerő levéltári szakemberek, irodalomtörténészek számára érthetők igazán, de amikor felfedeztem ezeket a történeteket, úgy éreztem, közérthető tolmácsolásban „szabad prédává” kell őket tennem. A képregény semmiképpen sem helyettesíti az alapjául szolgáló írott művet, ezért is szögeztem le, hogy a történeteket a szerző munkája nyomán írtam és rajzoltam meg. Úgy vélem, a képregény – bár az eredeti művekből táplálkozik – nem lehet a szépirodalom kárára, hiszen a képek továbbgondolhatók.
A grafikus kinyit egy párhuzamos értelmezést, amelyhez szereplőket, karaktereket rajzol. Ez tulajdonképpen a rajzoló képi ajánlata, az általa kiválasztott mű személyes értelmezése. Helyenként apróbb átírásokat kellett eszközölnöm, hogy a mai közönség, különösen a fiatal generáció számára emészthetővé, érdekessé tegyem a történeteket, sőt néhol a csattanót is óvatosan kihegyeztem. A mai ember ugyanis ahhoz szokott, hogy egy mulattató sztoriban állandóan fokozódik a feszültség, míg végül fulmináns poénban csúcsosodik ki. Ezzel szemben a régi történetek akár több csattanót is tartalmaznak, de végül csendes nyugtázással, morális következtetésekkel zárulnak. Kezdetben az ifjúságot tartottam célcsoportnak, de aztán rájöttem, hogy ez az öregeket, avagy örökifjakat is érdekelheti.
Hogyan kell
elképzelni a képregényrajzolás folyamatát?
A képregényt akár szekvenciális rajzfilmként is felfoghatjuk, ahol a két egymást követő kép közti átcsúszást a narratív szövegrész, a hangokat, párbeszédeket, gondolatokat, zörejeket pedig a szövegbuborékok, hangulatjelek helyettesítik. Ha maliciózus szeretnék lenni – bár határozottan kedvelem az animációs filmeket –, azt mondhatnám, hogy a rajzfilm szájbarágósabb, mint a képregény. A diafilmeket lehetne a képregények legközelebbi rokonaiként említeni, hiszen ezek állóképek sorozatai. Néhány évtizede még óriási élményt jelentettek a gyermekek számára: a nagy méretű, színes képek látványa többet nyújtott, mint a könyvekben látható ábrázolások. A sejtelmes sötétnek, a továbbgördítő gumikorongok nyikorgó hangjának, a nagy teljesítményű fényforrás szagának együtt különös hangulata volt.
Ezt a csendes kis élvezetet vette ostrom alá először a televízió, majd tették az egészet holtvágányra mondhatni röpke két-három évtized leforgása alatt a különböző elektronikus dobozok, monitorok, telefonkészülékek, és még ki tudja, mi következik ezután. A mostani rajzfilmek többségére a hangzavar és az agresszió jellemző; megfoghatatlan, riasztó lények szerepelnek bennük. A gyermekek nem ezt érdemlik. Tompítani, árnyalni kell ezt az áradatot, amellyel a mai világban szembekényszerültünk; tennünk kell valamit a megfékezésére, különben elsöpör bennünket. Úgy érzem, ha rendelkezem kellő adottságokkal, akkor élnem kell velük, használnom kell őket. Így a lelkiismeretem is nyugodt, mert megtettem, amit megtehettem.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
