Kázmér lengyel királynak és Erzsébet, Albert magyar király leányának fiaként Krakkóban látta meg a napvilágot. 1471-ben került a cseh trónra, de a hatalomért Mátyás királlyal kellett megküzdenie, akitől 1474-ben vereséget szenvedett. Mátyás halála után, 1490-ben választották magyar királlyá, főként azért, hogy a gyenge kezű Ulászló uralma alatt a bárók szabadon érvényesíthessék akaratukat. Hatalmát korlátozó feltételeket fogadtattak el vele, s visszahelyezték magukat ősi jogaikba. A magyar koronára többen is igényt tartottak, így Ulászló uralkodása nem sok jóval bíztatott. Előbb Albert lengyel herceg tört be az országba, de ő Ulászló sziléziai birtokaiért cserébe visszavonult. Miksa, Frigyes császár fia azonban elfoglalta Bécset, sőt az országba benyomulva Székesfehérvárott királlyá is koronáztatta magát. Miksától végül Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál szabadították meg az 1491-es pozsonyi békével, amelyben Ulászló elismerte Miksa és örökösei trónigényét. Az ország határait a törökök is veszélyeztették, de velük is békék sorát kötötte. Gyengekezű uralkodó volt, a tényleges hatalmat tulajdonképpen nem is ő, hanem a Szapolyaiak, majd Bakócz Tamás gyakorolta. Az általános ellenszenv jele volt az 1505-ös híres rákosi országgyűlés határozata is, amelyben kimondták, hogy többé nem választanak idegent magyar királlyá. Az ő uralkodása alatt, 1514-ben tört ki a Dózsa-parasztháború, amely tovább gyengítette a királyság törökkel szembeni védelmi erejét. A parasztság lázadását megtorló intézkedések a második jobbágyság kialakulását és a főúri rendek további erősödését jelentették. Az erélytelen király méltán érdemelte ki - a lengyel dobzse (jól van, rendben van) szóból - a Dobzse László nevet. Budán hunyt el 1516. március 13-án. A trónon fia, II. Lajos követte.
