A welsi születésű idegorvos a bécsi egyetem elmekórtani tanszékének munkatársa, majd a grazi egyetem pszichiátria- és neurológia-professzora volt. 1893-1928 között a bécsi egyetem ideg- és elmegyógyászati klinikáját vezette. Foglalkozott a pajzsmirigy élet- és kórtanával, a golyva jódkészítményekkel való megelőzésével, törvényszéki pszichiátriával. Már a XIX. század végén tanulmányozta a lázas betegségek hatását a pszichózisokra, de kísérletei csak 1917-ben vezettek eredményre. Felfedezte, hogy bizonyos idegrendszeri betegségekben szenvedők állapota látványosan javul lázas fertőzés átvészelése után, ezért szándékosan maláriafertőzést váltott ki egyes, általános bénulásban lévő pácienseinél, akik ennek hatására sokkal jobban lettek. 1927-ben "a maláriaoltás terápiás felfedezéséért a paralízis progresszíva kezelésében" indoklással orvostudományi (fiziológiai) Nobel-díjat kapott. A paralízis progresszíva, amely az előrehaladott szifilisz következménye, az ő kutatási eredményei előtt gyógyíthatatlan volt, s kidolgozott eljárása általános elismerést váltott ki. Az ő híres jelszava volt: "A rosszat rosszal kell kiűzni". Bécsben hunyt el 1940. szeptember 27-én.
