A XX. század első negyedének kiváló magyar lírikusa Aradon látta meg a napvilágot. Apja, Tóth András szobrászművész volt. Tóth Árpád 1905-től a budapesti egyetem magyar-német szakos hallgatója volt. 1909-ben anyagi gondok miatt abbahagyta tanulmányait, visszament Debrecenbe, helyi lapok munkatársa lett. Tüdőbaját hegyvidéken próbálta gyógyítani. 1913-ban Pesten keresett megélhetést, 1917-től az Esztendő segédszerkesztője. Hatvany Lajos támogatásával szanatóriumokban keresett gyógyulást. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára, 1921-ben Az Est munkatársa lett. 1907-től a Vasárnapi Újság, s a Hét közölte verseit, majd 1908-tól a Nyugat munkatársa, a lap első nemzedékének jeles tagja volt. Líráját bámulatos formakészség és fájdalmas rezignáció jellemzi. Nagy műgonddal íródott versei négy kötetben láttak napvilágot: a Hajnali szerenád 1913-ban, a Lomha gályán 1917-ben, Az öröm illan 1922-ben és a Lélektől lélekig 1928-ban. Ő az egyik legkiválóbb magyar műfordító, kiemelkedőek Milton, Baudelaire, Shelley, Keats és Wilde verseinek átültetései. Babits Mihály szerint "a legszebb magyar vers" Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye - Tóth Árpád fordításában. Értékes kritikusi és publicisztikai tevékenysége. Budapesten halt meg 1928. november 7-én.
