A Waterloo melletti csata és a császár végérvényes száműzetése után Ausztria, Nagy-Britannia, Oroszország, Poroszország és a legyőzött Franciaország között megszületik a második párizsi béke. Franciaország határait az 1790. évi állapotnak megfelelően állapítják meg. Ez Franciaország számára területveszteségeket jelent a holland, porosz, osztrák, svájci és piemonti határ mentén. Ezenkívül Franciaországnak 700 millió frank kártérítést kell fizetnie és 3-5 évre 500 000 szövetséges katona szállja meg. Ezenkívül kötelezik arra is, hogy az I. Napóleon császár által elrabolt műkincseket visszaszolgáltassa az eredeti tulajdonosoknak. Az első párizsi békeéhez (1814. V. 30.) képest megszigorított feltételek ellenére a szerződés pontjait azzal a szándékkal fogalmazták, hogy Franciaország megbüntetése során kellő mértéktartással elkerüljék áthidalhatatlan ellentétek kialakulását Európában. A szerződést a francia lakosság bizonyos része mégis nemzeti megaláztatásként fogadta, míg Németország patrióta köreiben a feltételeket túl enyhének ítélték. Napóleont időközben a britek a dél-atlanti Szent Ilona-szigetre szállították. Elba szigete, mint kiderült túlságosan közel feküdt Európához, és ezért a "Sast" biztonságos távolságba száműzték, a sziget kormányzójának felügyelete alá. Később itt is halt meg.
