A modern orvoslás valójában a 19. század derekától vette kezdetét. 1851-ben szétvált a humán és az állatorvosi képzés, majd az 1880-as években orvosok, szülészek és állatorvosok összlétszáma 3000 körül járt, 1872-ben 1600 orvos, 1340 sebész, 528 állatorvos és 4000 bába működött. A közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk a nemzetközi egészségügyi törvényalkotás történelmében is jelentős állomás. Egységbe foglalja az egészségügy különböző ágait, meghatározza az állam, a törvényhatóság és a községek teendőit. A törvény szabályozza az orvosi és a szülésznői gyakorlatot és a kórházak létesítésének és fenntartásának körülményeit. Minden várost és 6000-nél több lakosú községet orvos tartására kötelez, míg a kisebb községeknek közösen kellett körorvost alkalmazniuk. (A legszegényebbeket ingyen gyógyították.) Előírja a munkahelyek, iskolák, lakások, közintézmények egészségügyi ellenőrzésével és a járványos megbetegedések elleni küzdelemmel kapcsolatos teendőket. A törvény végrehajtása azonban 10-15 esztendeig elhúzódott az anyagi eszközök hiánya miatt. A törvényben előírt körorvosi és szülésznői állások kialakítása - mivel a kormány, bár vállalt magára feladatokat, de a vidék egészségügyi ellátásához számottevő pénzzel nem járult hozzá - igen vontatottan haladt előre. Az önkormányzatoknak, melyek maguk is központi támogatásra szorultak, kevés volt a pénzük. 1884-ben az 1248 körorvosi állásból még csak 785 volt betöltve. 1908-ban aztán (XXXVIII. Törvénycikk) az államkincstár magára vállalta a körorvosok illetményének fizetését. Így azok száma a világháborúig 1482-re emelkedett. A szülésznőképzés vontatottan haladt előre. 1898-ban külön bábaképző intézet nyílik Budapesten. (Az 1891-ben számon tartott 10150 bábaasszonynak ugyanis háromnegyede képesítés nélküli volt.) Az 1908. évi törvény teszi kötelezővé az okleveles szülésznők alkalmazását, akiknek száma az első világháborúig 14223-ra emelkedik. Ennek nagy szerepe van a csecsemőhalandóság számottevő csökkenésében.
