Elkeseredett amiatt, hogy nem önt választott a Fővárosi Közgyűlés az Újszínház igazgatójának?
Hogy a fenébe ne lennék. Hiszen, ha nem hittem volna abban, hogy megnyerhetem a pályázatot, bele se kezdek. Nem az a típus vagyok, aki valamit alibiből vagy falból hajlandó megcsinálni. Ráadásul számomra fontos embereket kértem meg arra, hogy segítsenek, adják a tudásukat és nevüket a pályázatomhoz. Velük szemben is felelőtlenség lett volna úgy belevágni, hogy nem nyerni akarok. Tudom, hogy sírni csak a győztesnek szabad, de bevallom, megkönnyeztem az eredményt.
Miért vágott bele? Elhitte, hogy Dörner György nem nyerhet újra?
Dörnernek annyi köze van az indulásomhoz, hogy hittem, sőt ma is hiszem, jobb színházat csináltam volna a következő öt évben, mint ő. Részben ezért vágtam bele. Másrészt azt se felejtse el, hogy egy régi színészdinasztia tagja vagyok, nálunk mindenki színész, rendező, igazgató volt. Konkrétan a háború előtt az édesapámé volt a kecskeméti színház, amelynek aztán később nagybátyám lett az örökös igazgatója. Ezek miatt is motoszkált bennem, hogy egyszer színházat szeretnék csinálni. Nemcsak játszani, rendezni, hanem társulatot építeni, vezetni, alakítani, egy egész intézményt úgy irányítani, hogy abból a szó legnemesebb értelmében legyen Thália papjainak otthona, és egyben olyan kulturális centrum, ahol szinte minden korosztály színes palettáról talál magának programot. Eltöltöttem már annyi időt a színpadon és a rendezői székben is, hogy nemcsak merszem lehet elindulni egy színházigazgatói pályázaton, de szerintem minden alapom meg is van hozzá.
Mit szólt, amikor kiderült, nagy a tülekedés az Újszínházért, hiszen tizenketten pályáztak?
Azt, hogy ez nem egy előre lejátszott mérkőzés. És ezt nemcsak én gondolom így, hanem rajtam kívül legalább még tizenegyen. Tizenkét pályázatra persze álmomban se gondoltam, négy-öt jelentkezőt tippeltem. Színházi emberként örültem, mert ez a szám azt is mutatja, van a szakmában jó néhány ember, akik képesek maguk köré csapatot verbuválni, hogy színházat csináljanak. A kultúra egyetlen területén sem állunk olyan jól menedzserekből, hogy legalább a szándékot ne értékeljük. Egyébként meg mire kiderült, hogy ilyen sokan pályázunk, már túl voltam a saját dolgozatom megírásán, leadásán, így a jelentkezők számán már nem volt értelme rágódni. Végigpörgettem magamban, hogy megtettem-e mindent a lehető legjobb pályázat érdekében, és arra jutottam: igen. Akkor is vállalhatónak tartottam és ma is.
Néhány helyen azt vetették a szemére, hogy a főpolgármester rendezvényeinek állandó háziasszonya, ezért biztos önnek áll a zászló.
Ezt én is hallottam, azt viszont nem, hogy bárki is megkövetett volna az eredmény ismeretében. Persze, ezt nehéz is elvárni olyanoktól, akik önmagukat a magyar színházi élet felkent és tévedhetetlen mindent tudóinak tekintik, és gyaláznak olyanokat, akikkel életükben nem beszéltek, talán még színpadon se látták, vagy a rendezéseit se nézték meg. A pályázatom elolvasása nélkül ítéltek meg, és bántották azokat, akikkel együtt szerettem volna dolgozni. A hazai színházi élet örök árokásói, akik kritikákon és tudósításokon kívül még semmit nem tettek le az asztalra, de jól élnek abból, hogy a szakma megosztott, hiszen nem egyformán gondolkodó emberekből áll. Az én pályázatomnak az a címe, hogy Szintézis, szerettünk volna a fölé az ominózus árok fölé, ha hidat nem is, de a majdani hídhoz néhány pillért megépíteni.
Bárhol elérhető volt a pályázata?
Persze. A honlapomon, ahová feltöltöttük a dolgozatomat. Elolvasható, szétszedhető, kritizálható. Vállalom.
Miben lett volna más Radó Denise Újszínháza, mint a többi pályázóé?
Nálam nagy hangsúlyt kapott volna a nemzetiségi színjátszás, amelynek a fővárosban nincs otthona. Ugyanakkor személyemből és a rendezésemből adódóan a női darabok, a nőkkel, a családdal kapcsolatos kérdések is erősebben jelentek volna meg, mint bárhol máshol. Nehéz egy interjúban összefoglalni egy hatvanoldalas dolgozatot, de az Újszínház Budapest színháza ötletre vagy az ősbemutatók fesztiváljára is felhívnám azoknak a figyelmét, akik veszik a fáradságot, hogy a pályázatom elolvasása után beszéljenek róla és rólam.
Hogyan tovább?
Gratulálok a győztesnek, sok sikert a következő ciklusra. És gratulálok a többi pályázónak is, mert magamból kiindulva tudom, mennyi munka egy ilyet végigcsinálni. Egyébként meg elkezdődött egy új évad, az élet megy tovább. A döntés másnapján volt a Szolnoki Szigligeti Színházban az évadnyitóm, amely után sok kolléga gratulált, hogy elindultam. És jó páran azt is hozzátették: persze, sajnálják, hogy ez lett a vége, de azért kicsit örülnek is, mert így köztük maradok. Szóval továbbra is játszom és rendezek.
Fotó: Szolnoki Szigligeti Színház
