Mélabúban - MOSZKVAI SZÓLISTÁK

Jurij Basmet brácsaművész két nekifutásra alapította meg mai együttesét. Először 1986-ban, de mivel tagjai szinte egytől egyig külföldre mentek, néhány év elteltével kénytelenek voltak feloszlani. 1992-ben a Csajkovszkij Konzervatórium legtehetségesebb növendékeiből alapította újra a zenekart, amely ezúttal együtt maradt, és nem is akármilyen eredménnyel. A világ legnagyobb szólistáival játszottak már együtt, öt kontinenst jártak be, 1200 hangversenyt adtak. Nagy repertoárt tudhatnak magukénak, valamint jelentős sikereket. Maga Jurij Basmet a világ egyik legelismertebb művésze, aki számos országban elsőként adott szóló brácsa koncertet a Carnegie Halltól a Milánói Scaláig. Ezen az estén a Thália Színházban adott hangversenyük mértéktartó műsort kínált: Csajkovszkij Firenzei emlékét és Brahms h-moll kvintettjének Basmet által készített vonószenekari átiratát.

 

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a zenekar rendkívül muzikális, ami nem meglepő orosz zenészek esetében. A professzionális hangszerkezelést említeni sem érdemes, olyan magától értetődő ezen a szinten. Ám a program és az előadásmód érthetetlen módon meglehetősen egysikú, csöndesen csordogáló mélabúval omlott ránk. A míves munkát sem mindig lehetett érezni. Mintha Basmet elnagyolta volna a monumentálisabb tételekben való elmélyülést, csak a hangerővel akarta volna uralni a zenét. Különösen az Allegro-tételek forte-hangzásai mutattak kidolgozatlanságot és adtak túlságosan vaskos hangzást, így a Firenzei emlék két szélső tétele, míg a két középső játékos, csöndes, táncos, piano tételben felcsillant az együttes virtuozitása és színei. A pizzicato-futamok briliánsan futottak végig a szólamokon. Mint egy tökéletes futó-váltóban, úgy pattantak a hangok egyik hangszerről a másikra, felcsillantva, mire képes ez az együttes. Ám a Brahms-átiratra ebből nem maradt szinte semmi, csak a nagy mélabú. Lassan növekvő pacaként terült szét a zene a vonóskaron. Az eredetileg klarinétötösként megkomponált darab szálkás, erőteljes, körvonalas hangzása a majd' húsztagú vonóskaron szétkenődött, és minden karakterét elvesztette. Lapos, unalmas, egyhangú, egysíkú darab vált belőle, egyik tétel olyan, mint a másik. Még mintha maga a zenekar is belefásult volna saját játékába. Basmet sem mutatta szokott formáját, a gyors futamok elkenődtek, itt-ott hamisan szóltak és többnyire erőtlenül. Az enervált hangzáson különösebben nem segített a három ráadás sem. Bartók születésnapja előtt tisztelegtek a Happy birthday csárdásított verziójával (!), ezután Benda Grave-ja újra visszahullott a mélabúba, hogy végül némi kárpótlást nyújtson Schnittke frivol-ironikus Polkája. Itt végre a szándékosan disszonáns hangzás és játékosság felrázta a muzsikusokat és eszünkbe juttatta, hogy vannak ennek a zenekarnak színei amúgy, csak talán erre az estére szállt ki belőlük az igazi erő, karakter és változatosság.

A közönség azonban mindezt nem így értékelte. A Magyarországon ma már megszokott, a produkció színvonalától szinte független lelkesedés és vastaps ezt az estét sem kímélte. De ne legyünk igazságtalanok: a Moszkvai Szólisták valóban kiváló zenekar, ehhez kétség sem fér. Csak éppen ez alkalommal messze nem voltak annyira kiemelkedőek, amennyire a publikum hallani vélte.