A Quadro Galéria tulajdonosát a megbeszélt időpontban nemrég előkerült, korábban évtizedeken át padláson, raktárak mélyén rejtőzött műtárgyak között találom. Amerre nézek, mindenfelé kisplasztikák, festmények, a legtöbbön felirat: tisztítani.

Remekművek is vannak közöttük?

Természetesen, ezek egy százéves kolozsvári gyűjteményből előkerült munkák, köztük remek Klein József-, Nagy István-, Ion Vlasiu-, Szolnay Sándor-alkotások.

Romániában mindössze három aukciósház létezik; kettő Bukarestben működik, a harmadik az ön által vezetett Quadro Galéria. Hogyan vágott bele egy ilyen merész vállalkozásba?

A Kolozsvári Művészeti Múzeum alkalmazásában, művészettörténészként dolgoztam, de az állami intézményre jellemző korlátok miatt kiléptem. Sem anyagi háttér, sem kapcsolati háló, sem szándék nem volt minőségi események létrehozására. Ezeket a hiányosságokat akartuk pótolni; nem gazdasági, hanem kulturális megfontolásból hoztuk létre a galériát 2008-ban.

Budapesti, bukaresti, sőt ritkábban a német aukciósházakban is előfordulnak erdélyi művek, de mi vagyunk az egyetlen intézmény, amely kimondottan erdélyi alkotásokkal foglalkozik. Úgy gondolom, az erdélyi művészet népszerűsítése és értékesítése terén egyedülálló munkát végzünk. Rengeteg energiát fektettünk be a kutatási, kiállítási és publikációs tevékenységekbe. A munka most kezdi meghozni a gyümölcsét: egyre több mű ára méltó a művészi értékéhez.

Hogyan sikerül hozzáférni a műalkotásokhoz, hogyan alakították ki a kapcsolataikat a műtárgypiacon?

Számos gyűjtővel, művészettörténésszel, kereskedővel állunk kapcsolatban, de a művészek leszármazottaival, örököseivel is jó viszonyt ápolunk, így életműveket is be tudtunk mutatni, ezek kezelésével és népszerűsítésével is foglalkozunk. Sok értékes műalkotás külföldről, Magyarországról, Németországból érkezik, a rendszerváltás körüli években „elvándorolt” műtárgyak most kezdenek hazakerülni.

Nehéz elképzelni, hogyan lehet felkutatni egy-egy értékes műtárgyat… 

Két világégés után valóban nehéz megtalálni ezeket. Vannak művek, amelyeket kifejezetten keresünk, de olyanok is, amelyeknek a létezéséről nem is tudtunk. Az internetnek köszönhetően ma már sokan megkeresnek bennünket. Nemrég egy budapesti lakás faláról hatalmas, kétméteres műremek került elő, amely valószínűleg az 1940-es években vándorolt a határ túloldalára. Egy olyan Gáll Ferenc-alkotásról van szó, amelyről eddig nem is hallottunk. De londoni lakásfelszámolás során is bukkantak már fel hihetetlenül értékes műalkotások. Egy lomtalanítással megbízott szakcég keresett rá a felfedezett festményen látható alkotó nevére. Így talált ránk, mivel nekünk több képünk is volt már az illető művésztől. Hasonló módon találtunk meg több Leon Alex-alkotást, és így került haza sok kolozsvári és nagybányai művész munkája is. 

Tudna olyan műveket említeni, amelyek létezése bizonyított, de komoly felderítő munka ellenére sem kerültek elő?

Nagy Albert műveit szeretnénk megtalálni, évtizedek óta álmodozom erről. Nehéz, de van sikerélményünk is: egy negyvenes évekbeli levél említi az egyik mű tulajdonosát, ez alapján kezdtük keresni. Segítségünkre volt a gyűjtő ritka családneve, és hetven év elteltével, egy közösségi oldalon rátaláltunk a leszármazottakra, mi több, a festményre is.

Mennyire ismertek az erdélyi alkotások Európában, akár a tengeren túl?

Inkább a kortárs művészet iránt mutatkozik érdeklődés. Dan Perjovschit például minden szakmabeli ismeri, munkáit keresik a kortárs alkotásokra szakosodott műgyűjtők. Néhány éve kellemes meglepetésben volt részünk: rendeztünk egy kiállítást Lövith Egon szobraiból, grafikáiból, kerámiáiból. Mivel Kolozsváron jelentős a kulturális turizmus, és kurátorok, intézményvezetők, gyűjtők is megfordulnak a galériában, egy brit kastélytulajdonos mellett belga, svájci és holland gyűjtők fedezték fel nálunk Lövith Egon munkásságát, és több alkotást megvásároltak.

Hozzávetőlegesen hány erdélyi műalkotás cserélt eddig gazdát a Quadro Galéria révén?

Szerintem több mint négyezer művet adtunk el, de lehet, hogy tévedek, és ez a becslésem is kishitű, mint egy korábbi. Nemrég próbáltuk a kollégákkal megbecsülni, eddig hány művész alkotásaival volt dolgunk. Kevesebb mint háromszáz alkotóra számítottam, de 647-et számoltunk össze. Úgyhogy könnyen előfordulhat, hogy az eladást tekintve is jóval ötezer alkotás fölött járunk.

Rengeteg erdélyi mű fordult meg a kezén. Mit gondol, vannak-e ezeknek közös, transzilván vonásaik?

Úgy vélem, kétfajta transzilvanizmus létezik. Az egyik a Kós Károly-féle, amely közvetlenül az első világháború után vált fontossá az erdélyi magyarság önmeghatározása szempontjából. A képzőművészek esetében főként az 1960-as évek után erősödött fel ez a fajta öntudat. De létezik másfajta transzilvanizmus, pontosabban transzilván jelleg is.

Ez a hely és a kor szellemi lenyomata, sajátos látásmód, amely összeköti az elmúlt száz év különböző stílusban alkotó erdélyi művészeit.

Öt éve kiállítást rendeztünk az 1970 körül alkotó kolozsvári művészek munkáiból. Látogatónk volt a Német Kulturális Központ új igazgatója is, és csodálkozva jegyezte meg, mennyire kelet-európaiak ezek a művek. Valóban, ezek a művek sajátos életérzést közvetítenek, melankolikusak, emberközpontúak; az alkotóik csökönyösen ragaszkodtak a látható valósághoz, ritkán léptek ki a figurativitás hagyományából. Ugyanezek a közös vonásai a modern erdélyi művészek alkotásainak (Nagy István, Nagy Albert, Eugen Gâscă, Fülöp Antal Andor vagy Miklóssy Gábor) meg a kortárs, nemzetközileg is elismert kolozsvári sztárok munkáinak (Victor Man, Adrian Ghenie vagy Șerban Savu). Valószínű, hogy az egész kelet-közép-európai kultúrára jellemző ez a földszagú, de nem földhözragadt, emberközpontú világszemlélet.

Melyik korszakkal foglalkozik a legtöbbet a Quadro Galéria?

Az első világháború után kialakuló erdélyi művészetet és a régiónak a mába nyúló művészetét kutatjuk. Törekszünk arra, hogy az utóbbit ne elszigeteltségében kezeljük, hanem párbeszédet kezdjünk más régiók és a ma művészetével. Kiállításaink létrehozásakor fontos szempont ez a nyitás, hiszen maguk a művészek is mindenkor egyetemességre törekedtek.

Ma olyan lehetőség kínálkozik a nemzetközi nyitásra, mint legutóbb talán a nagybányai művésztelep megalakulásakor volt, ezért fontos a nagybányai jelenség. A két világháború közötti, egyre inkább bezárkózó, gazdasági és erkölcsi válságba kerülő társadalomban, a nagybányai művésztelepen több időt töltő művészek és a nyári gyakorlaton megforduló művésznövendékek magukévá tehették a művészet éthoszát, amely később – a szakmai intézmények hiánya ellenére is – évtizedeken át táplálta az erdélyi művészetet, biztosítva a szaktudást, a magas mércét, a művészi sors vállalását.

Ma már a Quadro Galéria is online aukciókon értékesít, de korábban eseményként szervezték meg a műtárgyak eladását. Lehet egy aukciónak kulturális hozadéka?

Főként kiállításrendezéssel, művészeti kiadványokkal foglalkozunk, de maguknak az aukcióknak is van kulturális hozadékuk: felszínre hoznak olyan műalkotásokat, amelyeket elveszettnek hittünk, és ez növeli az érdeklődést a művészet iránt. Az elmúlt évtizedben olyan kulturális közeg táplálásához járultunk hozzá, amelyben a művészetkedvelők tanulhatnak, ismerkedhetnek, felfedezhetnek különböző művészeket. Ezáltal új, művészetet értő és gyűjtő réteg kialakulásának lehettünk tanúi.

Erdélyben kikből lesznek a gyűjtők?

Többnyire hozzáértő vállalkozókból és értelmiségiekből alakult ki ez a réteg. Ebben a régióban nem meghatározó a befektetői célú gyűjtés, az erdélyi művészeti alkotások többnyire szolid értékőrzők, amelyeket szerencsére elkerülnek a pénzügyi spekulációk. Úgy vélem, hogy az erdélyi művészet piaca ugyanolyan mértéktartó, mint maga az erdélyi művészet.

Évi két-három aukciót hirdetnek. Milyen arányban sikerül értékesíteni a műtárgyakat, és hogyan befolyásolta az érdeklődést a járvány? 

A tavaly tavaszi aukciónk egybeesett a karantén kezdetével. Csődre számítottunk. Meg voltunk győződve arról, hogy legfeljebb az átlagos eladás ötödét sikerül megvalósítanunk. Ehhez képest a szokásosnál majdnem másfélszer többet adtunk el. Míg korábban száz képből hatvanat értékesítettünk, a járvány idején egy-egy aukción nyolcvan-száz műtárgyat adtunk el, és jelentősen magasabb áron.

Minek tulajdonítható a megnövekedett érdeklődés?

Úgy gondolom, a bezártságban az online tér jelentette az életet, a művészet pedig hirtelen hatalmas jelentőséget nyert. Talán csak a kommunizmus idején lehetett ehhez hasonlót tapasztalni: akkoriban egy-egy festmény megvásárlása egy családi utazás érzelmi értékével ért fel. Azt hiszem, ebben a periódusban is hasonlót tapasztalhattunk, sokan a vakáció helyett műalkotást vásároltak.

A rendszerváltás előtt értékesebbek voltak a műtárgyak, mint ma?

A kommunizmus idején a művészet komoly befektetési eszköz volt. Az embereknek nem volt mire költeniük a pénzt, üresek voltak a boltok, nem lehetett külföldre utazni. Legfeljebb autót vásároltak, de azt is csak kevesen. Műtárgyakba fektették a pénzüket. Idősebb művészek mesélték, hogy a hetvenes években szervezett kiállításokon két nap alatt mindent eladtak. A galéria megnyitása után mi ezzel szemben annak is örültünk, ha egy-egy kiállításon negyven képből hármat el tudtunk adni!

A karantén idején szervezett online eseményeknek már valódi aukcióhangulatuk volt, látványosan megnövekedett az érdeklődés. A legutóbbi aukciónk kiemelkedő alkotása Fülöp Antal Andor korai, 1939-ből származó, Margit húgáról festett vászna volt, amely tizenkétezer euróról indult. Úgy gondoltunk, hogy egy tizennyolc-húszezer eurós leütés nagyon jó eredmény, egyben szerzői rekord is lenne, aztán meglepetésünkre harminchatezer euróért ütöttük le a festményt. Ez, ha leszámítjuk a legnagyobb nagybányai festőművészek munkáit, rekordnak számít az erdélyi műtárgypiacon.

Fülöp Antal Andor Margit húgom című festménye
Forrás: Szabadság.ro

Melyik térségéből tapasztalják a legnagyobb érdeklődést?

Az ország minden régiójában jelentek meg gyűjtők. Lassan indult el a folyamat, de ma már minden erdélyi városból vannak vásárlóink. Közben zajlik egy generációváltás is. 1990 előtt szinte minden orvosnak volt egy Mohi Sándor-festménye, azok az tulajdonosok most a nyolcvanas éveikben járnak. Napjainkban a harmincasok-negyvenesek kezdtek el érdeklődni Mohi Sándor iránt: felfedezik maguknak, vásárolják. Elégtétellel tölt el, hogy a fiatalabb generációk elismerik az alkotások értékét, így a tárgyak gazdát cserélnek ugyan, de méltó helyükre kerülnek. Érzek egy egészséges folyamatot: olyan polgári réteg van kialakulóban, amely továbbviszi az értékeket.

Aukcióink legfontosabb kulturális hozadéka éppen ez: az értékek továbböröklődnek.

Egy másik érdekes jelenség, hogy bukaresti gyűjtők magyar, székely alkotásokat vásárolnak, budapesti és osztrák gyűjtők pedig román festők munkáira licitálnak. De volt olyan olasz gyűjtő is, aki erdélyi témákat vásárolt a sajátos jellegük miatt. Tehát nagyon változatos gyűjtői rétegről van szó, és a közös nevezőt a legtöbb esetben az erdélyi művészet kvalitása és gazdagsága jelenti.

Nagyon sok műtárgy kerül a Quadro Galériához, ezért a galériában történik az értékbecslés: mondhatjuk úgy is, hogy Ön alakítja ezek piaci értékét. Hogyan lehet beárazni egy műtárgyat?

Nehezen. Sok művészettörténeti jelentőségű alkotásnak szabnék megfelelő árat, de végső soron a gyűjtők döntik el, hogy számukra mennyit ér. A vidám, színes képek mindig magasabb áron kelnek el, mint a mogorvák, drámai hangulatúak, holott az utóbbiaknak sokszor nagyobb lehet a jelentőségük.

Mi a helyzet a fiatal nemzedékek, a kortársak alkotásaival?

Aukción nem foglalkozunk fiatal kortársakkal, nem szeretnénk felkapni egy-egy ifjú művészt, és felnyomni a munkáik árát. A fiatal élje az életét, utazzon, állítson ki, ismerjék meg, szülessenek róla kritikák, szóval egy életműnek organikusan kell felépülnie, és nem a pénz által diktált mechanizmusok révén. Viszont a galéria törekszik arra, hogy kiállítások és ösztöndíjak révén hozzájáruljon a fiatal művészek támogatásához és megismertetéséhez.

Mennyire érdeklődnek a műtárgyak iránt az erdélyi múzeumok?

Változott az utóbbi években az érdeklődés. A temesvári, az aradi, a váradi, a nagybányai, a vásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi, a csíkszeredai múzeum és a Sapientia Alapítvány vásárolt eddig tőlünk. A Magyar Nemzeti Galéria és a jeruzsálemi Yad Vashem is. Arra törekszünk, hogy valamennyi erdélyi múzeum vásároljon erdélyi alkotásokat, de természetesen legalább annyira örvendünk, ha külföldi közgyűjteményekbe is bekerülnek ezek a művek.

Hol látja a Quadro Galériát tíz-húsz év múlva?

Szeretném jobban elkülöníthetni az üzleti tevékenységet a kulturálistól. Jelenleg a galéria minden munkatársa művészettörténész, és közösen dolgozunk az aukciókon, a kiállításokon, a kiadványokon, rengeteg kreatív energia megy el a napi adminisztrációra. Fő célunk, hogy kolozsvári művészeti központként működjünk. Fontosnak tartom, hogy ez a központ önfenntartó legyen, szakmailag igényes és releváns eseményeket rendezzen, hozzájáruljon a közönség fejlesztéséhez, ugyanakkor maradjon multikulturális intézmény, mert a sokszínűség a missziónk része.

#művészeti galériák

Fotók: Beliczay László