Merthogy a hidraulika végig mozgásban van, a le-föl mozgó oszlopok újabb és újabb színeket hoznak létre, s közben nemcsak a szereplők, de a nézők viszonya is változik a térhez: hol teljesen bezárva érezzük magunkat, hol szinte elérhetetlen magasságban látszik a zsinórpadlás. Ez a különleges, hideg, csupán néhány jelzésszerű díszletelemet megtűrő tér ideális színhelye lenne egy feszes cselekményű, erőteljesen drámai, a szereplők belső világára koncentráló, feszült, szuggesztív előadásnak. Nem tudom, készíthető-e egyáltalán ilyen a Hazafit nekünk!-ből, hiszen a fent leírtak Osborne drámájáról aligha jutnának eszembe.
Redl ezredes történetét - melyet a magyar néző elsősorban
Szabó István filmjének köszönhetően ismerhet - az erőteljesen epikus dráma lassan, szétágazóan, terjengősen bontja ki. Bár a homoszexualitását előbb maga, majd a külvilág elől titkolni próbáló, karrierje érdekében társait és hazáját is eláruló katona abszolút középponti figurája a történetnek, roppant hangsúlyos szerepet kap maga a környezet is. Nemcsak az egyes mellékszereplők (akik Redl sorsát is alakító saját motivációval bírnak), de maga a közeg, a monarchia fülledt, dekadens, képmutató világa, amelyhez a Hofburg terasza, a bordélyházak, a báltermek éppúgy hozzátartoznak, mint a kaszárnyák. A túlírtnak tűnő dráma nem egy jelenete keveset lendít a cselekményen, s keveset tesz hozzá Redl portréjához is, ám annál részletesebben dolgozza ki magát a miliőt, s annál komplexebben mutatja be a mellékszereplők érzelmeit, gondolkodását. Nem tudom, hogy mennyire lenne erőteljes és feszült az az előadás, mely ezt a miliőt és ezt az atmoszférát érzékletesen megteremtené, de érzékelhetően hendikeppel indul az, amely erre nem vállalkozhat.
Márpedig az Alföldi Róbert rendezte nemzeti színházi bemutatónak esélye sincs rá: ebben a térben a kaszárnyák hangulata hibátlanul előállítható, de a császári rezidencia eleganciáját csak körkörös téblábolás helyettesíti, a bordély hangulatát a vörös fényeknek és a szárazjégnek kellene megteremtenie, a báltermet pedig leginkább egy kis csillár leeresztése jelzi. Ebből adódóan az előadás atmoszférája gyakorlatilag nem változik, s maga a főszereplőt körülvevő közeg sem tűnik változatosnak. Ám a rendező meglehetősen keveset húz azokból a részekből, amelyek nem a történet, hanem a közeg szempontjából fontosak ? így óhatatlanul kissé monotonná, egysíkúvá válik a játék. Ezen az sem változtat, hogy Alföldi ahol lehet, a jelenetek egymásba csúsztatásával próbálja a konkrét helyszínekről a belső történésekre áthelyezni a hangsúlyt. A jelenetek nagy része ugyanis egyszerűen túlnyújtottnak, túlbeszéltnek hat. Az aprólékosan kidolgozott részletek pedig többnyire nem tűnnek annyira fontosnak, mint amennyire lassítják a történet folyását és amennyire gyengítik a játék intenzitását.
Pedig a színészi alakítások önmagukban igen erőteljesek. A Redlbe így vagy úgy, alkalmilag vagy tartósabban beleszerető szereplők hol vágyat, hol rémületet, hol kiszolgáltatottságot tükröző tekintete emlékezetes. Az érzelmi függés különböző változatait egyaránt hatásosan tolmácsolja a Syczinski többértelmű zaklatottságát plasztikusan megelevenítő Szatory Dávid, az érzelem és önérzet közti hányódást megmutató Fehér Tibor (Kovacs hadnagy), a pózként felvett rideg fölényesség fokozatos feladását szuggesztíven megrajzoló Stohl András (von Kupfer), valamint a spicli-szerep és az őszinte érzelmek konfliktusát eljátszó Söptei Andrea (Deljanov grófnő). A Redlnek érzelmileg nem kiszolgáltatott szereplőket alakítók pedig színes portrékat rajzolnak meg. Ilyen Gáspár Sándor mesterségét tökélyre fejlesztő, hatalmát (ki)élvező orosz kémfőnöke, Kulka János travesztiként tetszelgő, környezetén uralkodó bárója, Hevér Gábor tévedhetetlenül helyezkedő, magát mindig precízen bebiztosító ügyésze, Znamenák István érzelmes, de érzelmein pragmatikus okokból könnyen felülemelkedő parancsnoka, Martinovics Dorina helyzetével tökéletesen tisztában lévő, józan prostituáltja, Farkas Dénes érzéki erejét pimaszul fitogtató pincére. A Redl ezredest alakító László Zsolt pedig hallatlanul precízen és igen szuggesztíven rajzolja meg azt a folyamatot, ahogyan a formátumos személyiséget saját gyávasága a kétségbeesés, az árulás, az önfeladás útjára vezeti. Játékának intenzitása azonban nem hat ki az előadás egészére.
A változatos, az ábrázolt folyamatokhoz illeszkedő atmoszféra hiánya és a túlburjánzó szöveg éppen az erőt, a feszültséget oltja ki a játékból, s az előadás méltánylandó szakmai erényei ellenére sem arról nem győz meg, hogy a sajátos helyszínre épített forma alkalmas Osborne drámájának hatásos megjelenítésére, sem arról, hogy jelentősebb húzások, határozott redukció nélkül egyáltalán létrehozható ebből az alapanyagból izgalmas és szuggesztív bemutató.
