Hogyan lehet elmesélni kilencven évet? Egy életet, amely pénzért vásárolt nőktől lopott örömökkel van kikövezve egy maga által is legfeljebb közepesnek jellemzett újságíró számára. Egy sosem volt esküvőt, az elhunyt anyát, a halál közelségét, az életbe kapaszkodást és egy kései szerelem megittasult mámorát. Gabriel García Márquez kisregénye erre tett kísérletet, miként Hegedűs D. Géza Mozsár Műhelyben bemutatott monodrámája, a Bánatos kurváim emlékezete.
„A halott szöveget jelen idejűvé kell tenni. Hogy magunkra ismerjünk. Azt kell elmondanunk, ami ebben a pillanatban fontos számunkra, de még lényegesebb, hogy ez a közönség számára vonzó legyen” – mondja Vörös Róbert dramaturg, aki az utolsó két hétben kapcsolódott be a munkába a korábbi rendező-dramaturg távozása után.
„Az önálló est különös műfaj: ha egy színész igazán jó, akkor a képzeletével, gondolataival világot teremt, amelybe egyik pillanatról a másikra magával repíti a nézőt is. Nekem annyi volt a feladatom, hogy fényekkel, gesztusokkal segítsem, hogy Géza színészi képzelete és a közönségé találkozhasson, létrejöhessen a varázslat” – teszi hozzá.
Régi barátság az övék, ahogyan fogalmaznak: évtizedes diskurzusban vannak, amelynek egy szelete ez az előadás is. Márquez kisregényéről Vörös Róbert úgy fogalmazott: „minden igazán nagy mű az élet legfontosabb kérdéseit gyúrja egybe. Márquez beszél anyáról, apáról, barátságról, szerelemről, beszél a világ felfedezéséről, halálról. Váratlanul nyit ki ajtókat, mélységek fölé táncol, messzeségekbe dob, miközben van alatta egy makacsul masszív sztori.”
Ez a sztori Vörös Róbert szerint leegyszerűsítve annyi, hogy egy kilencvenéves ember a születésnapján – túl megannyi nőn, akinek többnyire fizetett – azt gondolja, hogy még áldoz az érzékiségnek. Ekkor találkozik egy tizennégy éves lánnyal, aki maga a szerelem, az érintetlenség, vagyis esszenciája mindannak, ami a főszereplő addigi életéből kimaradt.
„Pilinszky írta – Simon Weilt idézve – , hogy a bűnben, az igaziban, mindig van valami szűziesen képletes. Márqueznél is erről van szó: egy gyermekké lett öregember találkozik egy gyermekkel, és akkor születik meg benne az a vágy, amely az önfeladáson keresztül elvezeti a halálhoz” – bár hangsúlyozza, hogy ez leegyszerűsítése az árnyalt, sokszínű Márquez-i világnak. „Igyekeztünk a színpadon is megmutatni Márquez szövegének gazdagságát, humorát, öniróniáját és azt a naivitást, amivel megragadja ezt a történetet.”
Vörös Róbert szerint a dél-amerikai szerző zsenialitása abban is megnyilvánul, hogy soha semmi nem direkt vagy egyenes. „Szeretem benne, hogy dolgok egymás mellett, párhuzamosan élnek: lehet úgy szeretni valakit, hogy közben már máshoz vonzódom. Lehet vonzódni a halálhoz úgy, hogy azt hiszem, még távol van, és nem veszem észre, hogy az ajtómon kopogtat.”
Alig több mint két hetük volt a közös munkára. A dramaturg, rendező azt mondja: azért mert vakon belevágni, mert már több ízben készített színházi előadást regényből. „A hályogkovács bátorsága mellett volt tapasztalatom abban, miként kell a néző figyelmét szerkeszteni, építeni és életben tartani.”
Vörös Róbert megjegyezte: nagy színésszel rendkívül nehéz és rendkívül jó együtt dolgozni. „Azért nehéz, mert
mindent azonnal megcsinál, ugyanakkor mindent eldob ugyanazzal a mozdulattal,
mert keresi azt a megoldást, amelyet igazán a sajátjának érez, addig gyúrja, míg a vérévé nem válik.”
Hegedűs D. Géza elmondta: három bemutató és egy szerepátvétel után akadt két szabad hónapja. „Mit tehettem volna? Menjek el wellnessezni? Inkább dolgozom! Nekem a színház az életem.”
„Olyan korba értem, amikor foglalkoztat az öregedés, a halál kérdése. Közben pedig úgy érzem: a világ torkát át tudnám harapni. A szellemi képességeimmel, a játékosságommal hitelesíteni tudok egy kilencvenéves embert. Kilencvenévesen erre vélhetően nem lennék képes” – mondja a színművész.
Hangsúlyozza: szívesen dolgozik független, kísérletező alkotói műhelyekben. „Kíváncsi vagyok, és úgy gondolom, éltetni kell nem csak az intézményes, központi gyeplővel fogott színházi világot, hanem a tökéletes szabadság lehetőségét felkínáló független műhelyeket.”
A műről úgy fogalmazott: „milyen szép, hogy bár ez a férfi kilencvenéves, itt áll – bizonyos értelemben – szűzen, amikor kilencven év magány után jön egy felismerési pillanat, és egy év alatt megéli mindazt, ami az addigi életéből kimaradt. Bár nem tudni: talán csak álom volt az egész? Vagy a képzelete játszott vele?”
Erre Márquez maga adja meg a választ a regény egy pontján: „Ahogy a valóságban megtörtént dolgokat el tudjuk felejteni, az is lehet, hogy néhány olyan dolog, ami sohasem történt meg, úgy él az emlékezetünkben, mintha megtörtént volna.”
Fotók forrása: Mozsár Műhely
