Nem (nevet). Van egy királykardom, amely eddig minden Shakespeare-rendezésemben szerepelt, de az Othellóban nincs király, így tőrrel verekszenek majd a színészek. Lesz viszont egy másik visszatérő elem: a pályám kezdetén minden előadásomban elhangzott egy himnusz, ebben most a ciprusit hallhatja majd a közönség. Anakronizmus, de annyira szeretem, amikor a férfiak dalban fogalmazzák meg nemzeti indulataikat, hogy most sem tudtam kihagyni.
Nemcsak egy himnuszt, hanem cigány népzenét is felhasznál az előadásban. Hogy jön a kannázás az Othellóba?
Jago intrikáinak egyik kulcsjelenete, amikor riválisát, Cassio hadnagyot leitatja, és a kirobbanó verekedés miatt Othello lefokozza hű emberét. Ehhez a mulatsághoz Shakespeare írt egy dalt Jagónak. Amikor 2000-ben az Új Színházban Othellót rendeztem, én is ezt a szöveget használtam, Melis László zenéjével. Ma már ez a pajzán ének nagyon távolinak tűnik, sokkal élőbbé szerettem volna tenni ezt a jelenetet. A mulatság és a verekedés Cipruson zajlik, ami eleve más kultúra, mint a kifinomult Velence. Ezt szerettem volna kifejezni a roma zenével. Nyáron Lakatos János Gusztival, a Romengo zenészével válogattuk a dalokat, és rájöttem, hogy a roma vonal mennyire jól árnyalná a velencei fehérek és a feketebőrű mórok konfliktusát. Jago a mi előadásunkban roma katona, ami nemcsak érzékenységét indokolja, de mellőzésének okát is gazdagítja. A titkolt vagy nyílt rasszizmus elsősorban szocializáció dolga, egy virtuális mórhoz, vagyis egy feketére festett színészhez való viszonyulásunk nagyon áttételes a probléma összetettségéhez képest. Azt szeretném a roma párhuzammal átélhetőbbé tenni, hogy nehezen tudjuk távol tartani magunkat ezektől a kérdésektől.
Jago két kijelentése is az identitás kérdése felé mutat. Othellóra mondja csalárd módon: ?Olyan, amilyen.? Magát pedig így jellemzi: ?Nem az vagyok, ami.? Shakespeare ítélete fogalmazódna meg abban, hogy Othello sorsa megpecsételődik, mert ebben a világban senki sem lehet hű magához?
Az önazonosság divatos fogalom, de én nem igazán kedvelem, mert azt feltételezi, mintha az ego egy állandó valami lenne, és amikor bármilyen érzelmi, szerelmi, indulati okból másként viselkedem, az már nem is én vagyok. Az Othello mint darab ezt a tételt cáfolja. A lélek sokkal mélyebben van, mint a róla való tudásunk. Az, hogy ki vagyok, sokszor helyzet kérdése. Még Othello fekete bőrszínének megítélése is szituációfüggő: néha egzotikus, máskor megalázó helyzetek forrása. Ezért a mi előadásunkban Othello csak akkor fekete, amikor a környezete koszos, senkiházi feketének látja. ?Talán mert fekete vagyok??? ? kérdi magától, és ebben a talánban egy élet összes kiszolgáltatottsága benne van, mert soha nem tudhatom, mikor látnak annak. Bárki, aki élt már kisebbségi helyzetben, ismeri ezt a bizonytalanságot.
Ez a személyes élménye is?
Persze. De a féltékenység is. Fiatalabb koromban képes voltam órákat álldogálni nők lakása előtt, hogy lássam, mikor, kivel jönnek haza ? ma már el sem tudom képzelni, hogy ilyet csináljak, de akkor megtettem. Önazonosság ide vagy oda, az, hogy a szerelemféltés mit hoz ki az emberből, nem tudható előre. Othello monológban mondja el, hogy azonnal véget vetne a viszonynak, ha kiderülne felesége hűtlensége. ?Nincs féltékenység, és nincs szerelem? ? mondja. Mindezt józanul, teljes meggyőződéssel állítja, majd pár napra rá megfojtja a feleségét. Pedig szerintem nem féltékeny típus, és soha nem gondolta volna, hogy képes ilyesmire. Ebből a szempontból a mostani Othellónk egy mélytengeri kirándulás az egóba, a bizalom hajszálrepedéseibe. Ezért javasoltam Vidnyánszky Attilának az évad tervezésekor, hogy szeretnék egy saját víziót színre vinni, amelyben Shakespeare eredeti szövegével arra koncentrálunk, hogy mi rejtőzik az emberben. Elég sok Othellót láttam, rendeztem magam is ? Bubik Istvánnal, Gáspár Sándorral, Botos Évával ?, de ahogyan más rendezők, én is főként a történetet játszattam el. Most már sokkal jobban érdekel, hogy miként születik a féltékenység.
Sőt, Jago még inkább! Ő eleve saját fájdalmas tapasztalataiból építi fel intrikus remekművét, mert azt gyanítja, hogy Othellónak viszonya volt a feleségével. Meg is fogalmazza: ?Nékem itt a gyanú annyi, mintha bizonyság lenne.? És ahogy meghallja a saját mondatát, rádöbben: ez a recept. A gonddal épített gyanú bizonysággá válhat. Az emberi természet mély ismeretéről árulkodik ez.
Mi adja az Othello aktualitását?A szerelem, a bizalom törékenysége, a féltés, a nő?férfi viszony megannyi árnyalata. Ez mindig aktuális. De nem kerülhetők meg a migrációval kapcsolatos kérdések sem. Hogyan viszonyuljak jó és rossz bevándorlóhoz? Ma, amikor Londonnak pakisztáni származású muszlim polgármestere van, nem lehet pusztán arról beszélni, hogy mit kezdjünk a szír, afrikai, afgán menekülthullámmal, a beilleszkedni nem tudó, nem akaró egyénekkel. Ráadásul Othello inkább a londoni városvezetőhöz hasonlít, hiszen ő nem menekült, hanem egy karizmatikus ember, aki tudását és tehetségét Velence védelmére fordítja. Akit Brabantia ? nálunk Desdemona anyja ? is szívesen látott, háza megbecsült vendége volt? no de benősülni. Azt már nem! Az elfogadhatatlan.? Erről a kettősségről szeretnék beszélni az előadásban.
Minek a jelképe Ciprus szigete az Othellóban?
A Szerelem szigete. Szerintem Shakespeare eléggé ?dög? az ilyen jól csengő ügyekben, színházi ember, a néző kedvét keresi. Tehette volna Máltára is a történetet, de az harcias utalásokat hordozott volna, Ciprus édes és sikamlós. Aphrodité szigetén megfojtani a nőt? hm.
Az olvasópróbán felolvasott egy részt egy Bruno Ganzcal készült interjúból, amiben a svájci színész arról vall, hogy véglegesen szakít a színpaddal. Miért?
Nagyon vonz ez a gondolat. Ganz ? akit a magyar nézők elsősorban a Berlin fölött az ég angyalaként vagy A bukás zseniális Hitlereként ismernek ? azt nyilatkozta nagyon keserűen, hogy azért nem lép többé színpadra, mert a rendezői színház tiltja a színész azonosulását, a mélyről jövő átélést. Ez bizonyos fokig az én problémám is: milyen mértékben formai kérdés a mai színház, és mennyi szerepe van a színész lelkében megszülető folyamatoknak. Az Othello-előadás egy kísérlet a részemről, hogy ez a színház létezik-e még, és átélhetővé lehet-e még tenni a bonyolult érzéseket, gondolatokat.
A teljes interjú a Nemzeti Magazinban jelent meg.
Fotók: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt
