Mit tudhatunk ezeknek a személyes hangú alkotásoknak a hátteréről?
Evvel az együttessel szerettem volna emlékezni apám halálának negyvenedik évfordulójára, mert szerintem nagyon szépek a most talált versek. A szüleim síremlékét is erre az évfordulóra újították föl, és nagyon örülök neki, mert rossz állapotban volt már.
Ő „négysorosaknak” nevezte őket, de van, amelyik hat- vagy nyolcsoros. A verseket apám a '40-es évek második felétől írta 1952-ig, és elég sok ilyen keletkezett abban az időben. ’52-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó válogatott versek kötetében Jegyzőfüzet összefoglaló cím alatt, és az '52 utáni verseskötetek mindegyikében szerepel. Vannak még itthon olyanok, amelyek nem jelentek meg, mert az akkoriban születetett versek nem mindegyikét publikálta. Hogy miért nem adta ki, nem tudom pontosan. Azt gondolom, hogy azokat, amelyeket publikált, befejezettnek érezte, vagy talán jobban tetszettek neki. Szubjektív döntés lehetett. De az is állhat mögötte, hogy nem szívesen tett közzé olyat, ami a családjával kapcsolatos, és ezek majdnem mindegyikben van családi vonatkozás: az apjáról, az édesanyjáról, az apósáról ír. Most, 40 évvel a halála után talán meg lehet őket jelentetni.
A hagyaték jelentős része a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) könyvtárához került, de egy személyes rész még a családnál van. Nem lehet könnyű feladat figyelembe venni az irodalomtörténeti, irodalmi szempontokat, illetve a személyes vonatkozásokat...
A hagyatéknak az a része került az Akadémiához, amelyeket apám már publikált, azaz a megjelent művek kéziratos vagy gépiratos anyaga található ott, de sok minden más is: kivágatok, kritikák, hangzóanyag vagy olyan film, amelyet mi házi körülmények között vettünk fel videóra. Az MTA könyvtárban van tehát minden olyan anyag, ami már nyilvánosságot látott. Viszont nem gondoltam helyesnek megválni azoktól a szövegektől, illetve felvételektől, amelyeket apám nem közölt és a családból még senki sem látott. Sok ilyen maradt apám halála után. Anyám (Kozmutza Flóra – a szerk.) később a Naplójegyzetekben azokat publikálta, amelyeket akkor ő jónak ítélt.
A későbbi kötetek munkáiban én is részt vettem, és láttam anyám szempontjait. Nagyon nehéz dönteni arról, hogy mi jelenjen meg. Nagyon sok konkrét munkát is jelent, hiszen a kéziratos anyagot át kell nézni, el kell tudni olvasni a kis vázlatokat, a nehezen olvasható, nem olyan szépen letisztázott anyagokat, utána meg kell állapítani, hogy nem jelent-e már meg. És amikor ezek megtörténtek, akkor el kell dönteni, hogy olyan-e a minősége, meg lehet-e jelentetni. Bár apám írásainak mindnek magas a színvonala, mert egy író, egy művész általában sohasem megy a saját színvonala alá. De mégis meg kell nézni, hogy nincs-e benne olyan pongyolaság vagy vázlatosság vagy valami olyan, amit ő nem vállalt volna. Ezekkel a problémákkal az ember előbb-utóbb kénytelen szembenézni.
Anyám halála után egyedül kellett szembesülnöm ezekkel a kérdésekkel. Sok mindent publikáltam - kételyek között -, ezek általában félbehagyott prózai szövegek vagy olyan versek, amelyeket tényleg sehol nem találtam. Ezeket úgy publikáltam, azzal az érzéssel, hogy apám esetleg nem helyeselné, és lehet, hogy igaza volna. Ő nagyon autonóm személyiség volt, és főleg nagyon kényes és szigorú a saját alkotásaira. Ezt a szigorúságát én azóta is érzem, de ugyanakkor érzem azt, hogy ha nem lát nyomdafestéket egy írás, akkor az elvész
Vannak olyanok is, amelyekre apám ráírta, hogy soha nem közölhető, és bizonyos vagyok abban, hogy nagyon sok mindent nem lehet közölni, mert nem érdemes, hiszen apám lényegében mindent megírt az életében, amit akart. Ami plusz még van, azt ajándéknak kell tekintenünk.
* * *
Villan a tű, fut a fonál,
mennyet ölt a bukó madár.
vízben a hal, vajban a kés,
fut a testben a szenvedés.
A vers az Országút című lap engedélyével jelent meg, a többi vers ott olvasható.
A képen Illyés Gyula budapesti, Józsefhegyi utcai lakásán 1977-ben. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
