A kutatás középpontjában az egyházi források ? hagiográfiai feljegyzések és a püspöki látogatások nyilvántartása ? álltak. Ezek tanulmányozása során megállapította, hogy a kolostorok valószínűleg biztosítottak helyet a fejlődési rendellenességekkel, fogyatékkal élők számára. Például 1259-ben Bondevilleben talált két laikus "bolond" testvért a feljegyzések között, ami azt jelzi, hogy a zárdában elláthatták a hozzájuk hasonló betegeket, ám ez valószínűleg szokatlan lehetett, ha a rendfőnök érdemesnek tartotta megemlíteni az esetet.
A kolostor a lehető legjobb választás lehetett ezeknek az embereknek: etette, öltöztette és alvóhelyet biztosított számukra, a betegek védelemben részesültek és felügyelet alatt dolgozhattak. Egy másik forrásban egy apácazárda rendfőnöke a 12. század első felében azt írta, hogy egy arisztokrata származású asszony férjének házasságtörését meghallván öngyilkosságot akart elkövetni. Az esetet az ördög művének tartották az emberek, s hittek abban, hogy a kétségbeesett asszony az ördög befolyása alatt állt, s csak a zárdában volt biztonságban.
A Szent Domonkos ereklyéinek tulajdonítható csodák gyűjteményéhez köthető az az 1260-as években játszódó történet, amelyben egy Vilmos nevű ember olyan helyre kerül, ahol az éhségtől pánikrohamot kapott emberek éltek. Őt is lekötözték, majd nyolc nap után megpróbált önkezével véget vetni az életének, de nem sikerült neki. Majd kómába zuhant és nemcsak szellemileg, de fizikailag is károsodott; Brenner szerint egy nő törődött a beteggel. Nincs utalás arra nézve, hogy az ördögnek tulajdonítanák a vele történteket, azonban a feljegyzésekben a következő szavakkal illetik: "beteg", vagy "mint egy állat".
Brenner arra a következtetésre jutott, hogy a mentálisan sérült betegeket a család, a kolostor vagy a helyi közösség gondozhatta, nem hagyták őket egyedül és még a helyüket is megőrizték a normann társadalomban.
