fbpx

Menthetetlen krimirajongó vagyok, és vállalom

Érdemes Agatha Christie-utánérzéseket olvasgatni, vagy a Sophie Hannah nevével fémjelzett Poirot-történetek úgysem közelítik meg az eredetiek kisujjeltartós brit báját?

Mexico City / Mexico - October 28th 2014: Leon Trotsky Museum of his home in Mexico City includes the untouched study where he was murdered by Stalin sent assassins

„Azt hiszem, van egy közismert anekdota, mely szerint egy ifjú író, felhívandó magára az igencsak megcsömörlött szerkesztők figyelmét, elhatározta, hogy művét hatásosan és eredetien kezdi, és a következő mondattal indít: – A fenébe! – kiáltott fel a hercegnő. Meglehetősen furcsa, de az én történetem pontosan ilyen stílusban kezdődik.” Ezek a Gyilkosság a golfpályán [1] kezdősorai. Majd hosszú leírás következik Hastings kapitány tollából arról, hogy a szemben ülő piros kalapos, káromkodó nővel ellentétben hogyan képzel el egy igazi nőt. Mai szemmel nézve persze megmosolyogtató, sőt a női egyenjogúság felől nézve arcpirító a konzervatív összegzés, mégis jól szemlélteti azt a nyomokban viktoriánus elvekkel átszőtt miliőt, ami Agatha Christie történeteinek sajátja.

A társalgások – mai szemmel nézve – körülményessége sokaknak talán időpazarlásnak tűnik, számomra azonban rendkívül szórakoztató, és szimpatikus, hogy bizonyos köröket le kell futni, mielőtt a tárgyra térnénk. (Ki kellene próbálni ismerősökkel való beszélgetésekben, bizonyára azt hinnék, megbolondultam, olyan idegen ez a mai, lényegre törő kommunikációnktól. Mert nem szimpla csacsogásról, mellébeszélésről van szó, inkább hagyományos struktúrák szerint épülő dialógusokról, amikben a szereplők néha visszakérdeznek, hogy megerősítsék a már elhangzottakat vagy azok elismétlésével adjanak neki nyomatékot.)

Christie lakkcipős, peckes bajuszú, minden körülmények közt elegáns belga nyomozóját mindenki ismeri, a kis szürke agysejtek segedelmével megoldott rejtélyek pedig a legnépszerűbb kötetek közé tartoznak. (A New York Times néhány évvel ezelőtt kétmilliárdra becsülte a világszerte eladott Agatha Christie-kötetek számát.) Bár David Suchet karaktere némiképp a saját képére formálta Poirot-t, a regényben – első felbukkanásakor – egészen pontos jellemzést olvashatunk róla: „Nem lehetett magasabb százhatvan centinél, de nagyon méltóságteljesen viselkedett. Tökéletes tojásfejét kissé mindig félrebillentette. Bajusza tömött, nagyon katonás, öltözékének makulátlansága szinte hihetetlen; egy porszem bizonyára nagyobb fájdalmat okozott volna neki, mint egy revolvergolyó.” [2]

David Suchet Poirot szerepében. Fotó: ITV Plc/Granada International/Collection ChristopheL via AFP

Erre a népszerűségre építenek a pszichológiai krimijeivel közkedveltté vált Sophie Hannah kötetei, amelyek újra életre keltik a Függöny című novellában elhunyt detektívet, és Agatha Christie új Hercule Poirot-rejtélyeiként láttak napvilágot az elmúlt nyolc évben. De mielőtt bárki valami Dallas-sorozatos, zuhanyzós epizódot idéző feltámasztásra gondolna, megnyugtathatom: itt inkább arról van szó, hogy korábbi, „elveszett esetek” kerültek papírra. Négy történet, amelyek mindegyikében a népszerű detektív szürke agysejtjei tárják fel a látszólag kibogozhatatlan rejtélyek megoldásait.

A brit írónő kötetei hamar a bestsellerlisták élére kerültek az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyaránt (csaknem ötven nyelvre fordították le), a kritikák pedig olyanokat írtak, hogy

„Sophie Hannah pontosan ott folytatja, ahol a krimi nagyasszonya abbahagyta” [3], „méltó kiegészítése a kánonnak” [4] vagy hogy „Poirot élettel teli figurája az írónő legjobb regényeit idézi” [5].

A lelkes kritikákkal csak jóval később szembesültem, az írónő számomra ismeretlen személye után kutatva. A Monogramos gyilkosságokat csupán azért vettem meg, mert állandóan vadásztam a könyvesboltokban, antikváriumokban az Agatha Christie-írásokat, hiszen mára alig maradt néhány, amit ne olvastam volna. (Örömteli fejlemény, hogy az évek múlásával egyre kevésbé emlékszem a történetekre, így nyolc-tíz év elteltével boldogan rá tudok csodálkozni egy-egy újrafordításra, mígnem a végén rájövök, hogy ja, ezt olvastam más címen.)

Sophie Hannah a Christie-regények megszokott terjedelméhez képest jócskán túlírt történetei a feszültséget meglepően jól adagolják, és roppant érzékletesen idézik meg a regényekből ismert brit miliőt, a mindent gondos rendbe állító detektív karakterét, még akkor is, ha néhány megfogalmazás vagy túlbonyolított fordulat rávilágít: nem Christie-történettel van dolgunk. A Scotland Yard nyomozója, Eward Cathpool viszont élettel teli, izgalmas karakterként lép Japp főfelügyelő helyére, és kíséri végig narrátorként a nyomozások történetét.

A járvány idején elolvastam a többi kötetet is, legutóbb a Zárt koporsó címmel megjelent történetet, amiben a hóbortos Ariadne Oliver írónő karakterét idéző Lady Playford, a detektívregényeiről híres gyerekkönyvíró házában történt gyilkosság körüli bonyodalmak felfejtése ad munkát az épp ott időző belga detektívnek. Semmilyen komoly hűha élményt ne várjunk ezektől a könyvektől, de pihenésképpen, a nyaralásra pont megfelelő választás, ha rajongunk a klasszikus krimikért. Írnom kellene Simenon Maigret-felügyelőjéről is, csak azzal az a baj, hogy bármilyen remekül megírt szöveg, hamar kiderül, ki a gyilkos. Az új Poirot-rejtélyeknél viszont törhetjük a fejünket.

SzS


[1] Palkó Katalin fordítása, Európa Könyvkiadó, 2016. Ugyanez a regény Az ijedt szemű lány címmel is olvasható magyarul.
[2] A titokzatos stylesi eset. Fordította: Dezsényi Katalin. Helikon, 2020.
[3] The Mail on Sunday
[4] The New York Times
[5] The Daily Telegraph

#olvasósarok

A rovat további cikkei