A számítógépes animáció nagyágyújának számító Pixar számos világsikert jegyez a Toy Storytól a L'ecsóig, nyilván a kis robot, WALL-E is bőven hoz majd a konyhára. Ráadásul most náluk a morális adu ász, a környezetvédelem, amely szinte el is feledteti, mennyire didaktikus és monoton maga a mozi. Se humor, se izgalom, csak szemünkbe bökött mutatóujj és a szájba rágott tanulság. (Közben meg biztos demagóg vagyok, ha azt mondom, hogy ennyi pénzből inkább szelektív kukákat kellett volna gyártani.) Pedig nyilván ezt a filmet már csak elvből is kedvelni kell, Andrew Stanton rendező és forgatókönyvíró szándéka feltehetően az volt, hogy környezettudatos gondolkodásra nevelje a gyerekeket. Int az értelmetlen fogyasztás, az esztelen hulladéktermelés ellen, és baljós világvégét vizionál, amelyet csak egy hajszállal sikerül elkerülni. Természetesen a remény mindig él, amíg van egy hős, aki mindent kockára tesz azért, hogy megmentse a Földet, jelen esetben ez a feladat a sármos kukarobotra, WALL-E-ra vár.
A film apokalipszissel indul, a Föld kiürült, csak felhőkarcolók, reklámtáblák emlékeztetnek arra, hogy valaha voltak lakók is. Minden lepusztult, kihalt, barnás szennyeződés hömpölyög végig a valaha emberlakta tájon, ahol most csak szemétkupacok árválkodnak. Az emberek 700 éve hagyták el a Földet, hogy egy szórakoztatóközpontnak kialakított űrtelepen éljenek kényükre-kedvükre kiszolgálva. Utóvédként a Földön csak a rozsdás, recsegő robot maradt, WALL-E, egy szeméttelep szorgos gazdája, aki hulladékot présel kockaformájúra egész álló nap, majd végeláthatatlan gúlákba egymásra tornyozza őket. Technikailag nem különösebben bonyolult kis lény, hiszen egyetlen funkcióra fejlesztették ki, de viszonylag barátságos, érdeklődő és bátor. Főhősünk, aki egy csótánnyal éldegél, szentimentális kukabúvár egyébként, olykor egy-egy érdekesebb darabnak, csipkés, koszlott melltartónak, kitaposott cipőnek, bársony ékszeres dobozkának nem tud ellenállni, otthonában, a karácsonyfaégőkkel és régi CD-kkel feldíszített raktárban is további kincsek sorakoznak, a Rubik-kockától a műanyag kerti törpéken át a régi videókazettákig.
Ez utóbbiaknak fontos szerepe van, mert a kis robot musicalmegszállott, szerelemmel kapcsolatos lovagi elképzeléseit is régi filmek táplálják. Így aztán a film zenei aláfestése - amely Thomas Newmant dicséri - tagadhatatlanul vicces: musicalbetétek és édesbús slágerek jelzik WALL-E nosztalgikus ízlésvilágát és érzelmességét. Egy nap egy űrhajó leteszi a megfelelő alanyt is: EVA, a hipermodern kutatórobot meglehetősen harcias példány, annak ellenére, hogy külsőleg nem fifikásabb, mint egy tyúktojás, de képes rommá lőni a környezetét az első gyanús mozgásra. Hősünk máris szerelmes, és miután elugrik a lövések elől, rögtön barátkozni kezd. Még egy növénykét is ad szíve hölgyének, akiben ettől aktiválódik a küldetés-üzemmód, felbolygatva az érte visszatérő űrhajó életét is. WALL-E Bruce Willishez méltó vakmerőséggel kapaszkodik az űrhajóba, és követi szíve hölgyét.
A valahai földlakók utódai az űrhajón kialakított, hatalmas, robotok által irányított üdülőparadicsomban élnek, ahol lebegő fotelekbe belefolyva, a szemük elé rögzített képernyőn keresztül nézik a világot. Mindenki normál testsúlya többszörösét szedte magára, járni már nem tudnak, még a csontszerkezetük is átalakult. Mivel semmi dolguk nincsen, és kizárólag szórakoznak, vásárolnak, lubickolnak, esznek (mindent egyforma palackokból hörpölve) és szépítkeznek, teljesen eltunyultak, szellemileg szinte vegetálnak. A Huxley vagy Vladimír Páral antiutópiáit idéző tökéletesen boldog társadalomban senki nem csinál semmit, egészen addig, míg kapitányuk ki nem adja a parancsot, EVA növényt talált, a bolygó újra lakható, vissza kell menni a Földre. Nem részletezem, mindenki képzelje el a Die Hard 15-öt sci-fibe oltva, a lényeg, hogy győzünk.
Egyébként a filmben minimális a szöveg, de még az is roppant irritáló, a két robot kizárólag egymás nevét ismételgeti szótagolva, és néha a kül-de-tés szót is elgügyögik egymásnak roppant komolyan. A többiektől sem várhatunk sok jót, a mozgásképtelenre hízott mutánsok lassan kapcsolnak, és még lassabban eregetik a szavakat, ha egyáltalán beszédre vetemednek. Ezért például az, hogy Sigourney Weaver vajon miért vállalta, hogy a gonosz fedélzeti számítógép hangja lesz, örök talány. Különben EVA, a kutatórobot tökéletesen modellezi az egész filmet: a robot is, a film is egy technikailag csúcsteljesítményt nyújtó, egyébként viszont roppant monoton gépezet, amely mindig csak a küldetést mantrázza. A technikától leesett az állunk, a tanulság megvolt, a resztli meg ugye nem számít: a küldetés teljesítve.
