A kiállításotok a játékszoba s ezáltal a gyerekkor témáját dolgozza fel. Ha visszatekintetek a gyerekkorotokra, milyen érzés fog el titeket?
Menyhárt Marcell: Alapvetően szabadságérzet és egy naiv, de nagyon erős hit magamban és azokban a dolgokban, amiket szeretek csinálni. Gyengébb pillanataimban ehhez az érzéshez igyekszem visszatérni, ami sajnos sokszor nem könnyű. Azt hiszem, az önfeledt alkotáshoz elengedhetetlen egyfajta egészséges naivitás.
Getto József: Alapvetően nagyon szerencsésnek érzem magam azért, ahogy felnőhettem. Van egy ikertestvérem, akinek köszönhetően kiskoromban a magányt csak nagyon ritkán vagy talán sosem kellett átélnem. Azzal, hogy mindig együtt voltunk és egymást szórakoztattuk, a fantáziánk is nagyon hamar fontos szerepet játszott a közös játékokban. Erre egyfajta edzésként gondolok vissza.
Már gyermekként fontos volt számotokra az alkotás?
M. M.: Magától értetődőnek tűnt. Valójában játékként fogtam fel. Főleg a legózásban, az építőelemek összekapcsolásában, aztán később papírmakettek készítésében nyilvánult meg esetemben az alkotás.
G. J.: Az akkori alkotást inkább még „bütykölésnek” hívnám, de az mindig nagyon fontos volt. Nagyapám és édesapám építészek, így nagyon fontos volt a képzőművészet is. A rajztudásuk, amit számtalanszor láthattam a gyakorlatban, mindig lenyűgözött, és sokat beszéltek nekem az alkotás összehasonlíthatatlan öröméről és szabadságáról. Ez biztos hatással volt arra, hogy mindkét testvérem is művész lett.
Sokat beszélnek mostanában az úgynevezett belső gyermekről. Hogyan hatott rátok, hogy gyerekkori élményeket dolgoztatok fel a kiállításra készülve?
M. M.: A képeim fő motívuma azt a műanyag keretet idézi, amiből gyerekként a játékaim alkatrészeit kellett kipattintani. Gyakorlatilag képkeretként működik. Önmagában ez a motívum is felkínálja a témaválasztást, de az ábrázolt szituációk is erősen hordozzák a „Cartoon Network-kultúrát”, illetve a képi humor, a formanyelv stb. mind abból a miliőből táplálkozik, amiben felnőttem. Az, hogy felnőttként a gyerekkorunkkal foglalkozunk, fontos gyakorlat az elfásulás ellen, de önismereti szempontból sem elhanyagolható.
G. J.: Valahogy úgy gondolok erre, hogy nem mi választottuk a témát, hanem a téma minket. Mindkettőnkre nagy hatást gyakorolt, ahogy Nemes Márton arról beszélt az egyik interjújában, hogy minden művész azt csinálja felnőttként, amit gyerekkorában szeretett. Ezzel egyetértünk. Menyussal való barátságomban sokszor felmerülnek a gyerekkorunk örömei-sérelmei, erről most is sokat beszélgetünk, talán ezzel dolgozzuk fel a felnövés okozta stresszt, amit organikusan építünk be a művészetünkbe.
Májusban megszületett a kisfiam, s az előtte eltelt kilenc hónapban automatikusan elmélyültem a gyerekkori emlékeimben. Olyan dolgokat sikerült felidéznem, amiket egyébként talán nem tudtam volna előhívni. Ezt is nagyon köszönöm neki.
A tárlat fontos részét képezik a gyermekkorotok meghatározó vizuális élményei. Mi hatott rátok a legerősebben?
M. M.: Ami az említett Cartoon-kultúrát illeti, például a Samurai Jack, a Dexter laboratóriuma, a Bátor, a gyáva kutya vagy a Tom és Jerry. Természetesen a Star Wars is kihagyhatatlan eleme volt az életemnek, illetve a már fent említett játékkultúra.
G. J.: Nagyon szerettem a Magyar népmeséktől kezdve a Samurai Jacken keresztül körülbelül mindent, ami ment a tévében. Nagyjából ezek alapján mértem az időt. Ha álmodtam, azt gyakran rajzfilmként láttam. Akkoriban ez adta a rendszert.
Fontos még, hogy mindig is nagyon szerettem zenét hallgatni. Az általános iskolás éveim elején beleszerettem a rapbe és az egész kultúrába, ami magával hozta a graffitit, s ezt el is kezdtem csinálni. Sokat jártunk festeni az akkoriban már leégett pécsi Boccaccio diszkó épületéhez, ami a vasút mellett állt. Az egész olyan volt, mintha arra lett volna kitalálva, hogy a pécsi underground közösség elfoglalja. Azóta ebből nagyon sok minden eltűnt, és ma már úgy gondolok rá, hogy nagyon szép lenyomata lehetett volna a kilencvenes, 2000-es évek pécsi streetkultúrájának. Az ott szerzett élmények a mai napig az inspirációim nagy részét adják.
Marcell, a kiállítás kísérőszövegében az anyagválasztásodat fejtegeted, és összefüggésbe hozod a környezettudatossággal. Számodra mennyire fontos ez a téma a hétköznapokban? Művészként hogy óvod a környezeted? Az alkotóművészetben hogyan alkalmazható a környezettudatos szemlélet?
M. M.: Korábban a műanyagról mint a mesterségesség és a környezetkárosítás motívumáról beszéltem, aminek az ambivalenciája, hogy sokszor igen vonzó színekben és formában találkozunk vele. Egyébként amikor műanyaggal kell dolgoznom, igyekszem a lehető legkörnyezetkímélőbb módon tenni. PLA-t használok, ami gyakorlatilag nem tartalmaz szintetikus anyagot, valójában kukoricakeményítő. Ezenkívül általános műhelygyakorlat a hulladék feldolgozása is. A képi narratíváimban pedig megjelenik a környezetszennyezés.
Kettősség bukkan fel az alkotásaidban, a képpárok megmutatják a pozitív és a negatív pólust. Mi inspirálta ezeket a párokat?
M. M.: Ebben a sorozatban, azt hiszem, arra a kettősségre akartam reflektálni, amit az előző kérdésben kifejtettem a műanyaggal kapcsolatban. A károsság és a vonzalom egyvelegére, ami valójában elég sok társadalmi jelenségben megfigyelhető, például ilyen a női test túlszexualizált reprezentálása a közösségi médiában, az anyagi sikeresség társadalmi minimumként való beállítása vagy a fiatalság túlreprezentálása. Ezek éppen azért tudják elárasztani a közösségi médiát, mert a legtöbb ember számára alapvetően kívánatosak, mégis nagyon mérgező hatásuk is van.
József, Geometrikus szelfi című szobrod saját bevallásod szerint legújabb sorozatod előfutára. Mi inspirálta, és mennyi ideig készült? Mi jellemzi az új sorozatot?
G. J.: Ezt a szobrot már régóta szerettem volna megcsinálni. A figuralitás sosem érdekelt igazán, a portré viszont igen. Szerettem volna készíteni egy olyan önarcképet, amin jól látszik az az absztrakt geometrikus formavilág, amelyet az utóbbi időben alakítottam ki magamnak, és anélkül is értelmezhető, hogy megjelenne rajta bármilyen valós részlet (száj, orr, fül stb.). A kiállításon látható legújabb sorozatom, ami a Geometrikus szelfi címet kapta, különböző gyerekkori élményeimből, vágyaimból inspirálódott. Úgy éreztem, adja magát, hogy itt már a figura is megjelenjen úgy, hogy a jelenetek felismerhetők, az élben záródó színes térbeli formák mégis elég absztrakt op-artos hatást keltenek.
Milyen volt a közös munka? Terveztek-e még közös kiállítást?
M. M.: Én nagyon élveztem. Jó, hogy az alkotói folyamat minden lépését megoszthattam valakivel, és hogy az első pillanattól közösen gondolkodhattunk. Azt hiszem, mindkettőnk energiája benne van minden műtárgyban, ami a kiállításon látható, függetlenül attól, hogy milyen névtábla van mellette. Remélem, tudjuk folytatni a közös munkát.
G. J.: Nagyon jó és mély tapasztalás volt a közös munka. Mivel elsősorban barátok vagyunk, akik nagyon hasonló problémákkal küzdenek, hasonlóképpen gondolnak a szakmára és a művészet szerepére a világban, könnyen működtünk együtt, és a közös munka nagyon sok energiát adott nekem. Az utolsó másfél hónapban napi tizenhat órát dolgoztunk együtt, de a stresszt leszámítva szinte teljes nyugalomban telt a nagyjából fél évig tartó készülődés. Én hiszek az alkotópárosunkban, és bízom benne, hogy még számos kiállítást fogunk együtt létrehozni.
