A lenyűgözően izgalmas előadásból az derült ki, hogy a modern természettudományos emberkép erőteljesen támaszkodik az irodalomban, pontosabban az elbeszélő prózában megjelenő emberábrázolásra, és hogy korunk szakemberei úgy látják: a meseirodalom, az elbeszélés, a dráma sok esetben hiteles forrása lélektani tudásunknak.

Hogyan kapcsolódik egymáshoz tudomány és művészet, modern lélektan és művészi önkifejezés? Ez érdekelte azt a több tucat vendéget, aki Pléh Csaba előadásának hírére megtöltötte a kávézót. A szimpózium címe Elbeszélem, ki vagyok – A narratív pszichológia mint művészetértelmezés és tudomány volt. Nos, az előadó nem árult zsákbamacskát. Alig lépett a közönség elé, mindjárt leszögezte:

a narratív pszichológia alapgondolata az, hogy mindig mint vágyak és vélekedések, szándékok és tudások irányította lényeket értelmezzük egymást.

Történeteink ezeknek az indulatoknak és gondolatoknak az elbeszélései, de sokkal mélyebb elbeszélései, mint elsőre gondolnánk. Hiszen magunkról mondott elbeszéléseink adják az éntudat alapját. Ha meg akarjuk érteni az embert – magyarázta az előadó –, azt kell megértenünk, mit miért mesél. Az ember elbeszélő, így narratív értelmezése a tudomány és a művészetértelmezés határán lavíroz.

A kávéház zsongó sokasága egyre csendesebb lett. A többség befejezte a kávérendelést, megfeledkezett az asztalon gőzölgő teáról, de még a megkezdett beszélgetések is elhalkultak, elakadtak, amint az előadó egyre mélyebbre vitte hallgatóit különleges tudományában.

– Az embernek két módszere van arra, hogy megértse a világot – szögezte le. Az egyik az elméleti vagy paradigmatikus megismerési mód. Ez felel meg a természettudományos gondolkodásnak. Fogalmakat keresünk, s ezek között időtlen kategóriaviszonyokat szeretnénk feltárni. Igyekszünk megszabadulni a teleológiától. Arra törekszünk, hogy az összefüggésekben ne legyen szándék vagy vágy. Úgy akarjuk leírni a világot, ahogy van.

A másik mód viszont az elbeszélő típusú szerveződés, amely emberi vagy antropomorf ágensek, cselekvők viszonyairól, egyedi eseményekről beszél. Ezeket az egyedi eseményeket sajátos időrendbe helyezi, és szabadon használja a szándékalapú, ha úgy tetszik, teleologikus értelmezést. Úgy gondolja, hogy az emberek cselekvései bizonyos szándékokkal kapcsolatosak. Hogy ez így van-e, azt viszont megint leíró, paradigmatikus, szenvtelen természettudományos módszerekkel szeretnénk vizsgálni és igazolni.

A megismerés kettős természetét vizsgáló szakemberek kimutatták, hogy a gyerekek már három-négy éves kortól így rendezik el a világ jelenségeit. Az absztrakt, személytelen sémát és a narratív, antropomorf sémát egyaránt használják. Ugyanez a kettősség mutatható ki a természeti népeknél. Világuk leírásában ugyan döntő jelentősége van a mitológiának, ám például az élővilágot ők is klaszterekbe, azaz csoportokba, halmazokba sorolják, a tudományos gondolkodás alapjain állva értelmezik. Természetesen valódi tudományos ismeretek híján – akár gyerekekről, akár természeti népekről beszélünk – óriási jelentősége van a történeteknek, a világ narratív megragadásának.

Az emberek, sőt bizonyos fokig a fejlett állatok is képesek arra, hogy mint szándékok következményeit értelmezzék egymás viselkedését.

– Állandóan tudásokat és szándékokat tulajdonítunk egymásnak. S az így összeálló történetek segítségével olyan koherenciákat teremtünk, amik az emberi cselekvések rendjével kapcsolatosak – fogalmazott a pszichológus.

*

Ez komoly tudományos kérdést vet föl. A selfelméletek megpróbálják kicsit finomítani és gazdagabbá tenni azt a hétköznapi szlogent, amely szerint az ember nem más, mint azoknak a történeteknek a világa, amiket magáról mesél. Ebből kerekedik ki azután a narratív pszichológia számos iskolája, amelyek közös alapja az, hogy az emberek sok lényeges vonatkozásban történetek révén alkotják meg identitásukat és a társas világhoz fűződő viszonyaikat. Ezek kialakításában döntő szerepet játszik az irodalom, valamint újabban a filmkultúra is, általánosabban nézve a művészet sokféle ága-boga, ahonnan nemcsak az elbeszélések szerkezetét vesszük kölcsön és viselkedési mintákat emelünk át, hanem a lehetséges vágyak, szándékok tárházát is merítjük.

– A történetek világát mint tudományos kérdést először egy Vlagyimir Propp nevű orosz folklorista kezdte vizsgálni. Elővett egy mesekatalógust, és száz mese alapján eljutott oda, hogy a mesék hihetetlenül gazdagnak és változatosnak tűnő világa valójában elég szűk keretek között mozog, csupán néhány funkciót használ. Minden mese egy hősnek az útja egy vázolt célállapot felé, amiben vannak akadályozói, vannak segítői. Propp azt hangsúlyozta, hogy a gazdag mesekincs ezeknek a variációiból áll össze fogalmazott Pléh Csaba.

A Propp eredményei nyomán kibontakozó kutatások hasonló eredményekre jutottak. A különböző kultúráknak is megvannak a saját narratíváik (a professzor által példaként említett eszkimó mesekultúrában kétféle konfliktus létezik: nincs hal vagy nincs nő…), amelyek képet adnak az adott nép szokás- és fogalmi rendszeréről, hagyományairól.

– A sémák alapja a hős cselekvési tervének rekonstrukciója: ki miért és mit csinál, és ennek a miértnek az alapja egy naiv, hétköznapi motivációértelmezés. És ezzel visszatérhetünk a self problémájához

– magyarázta a professzor, hozzátéve, hogy az európai kultúrában a regényolvasás vált a modern öntudat kultivációjának alapjává.

Ezen a ponton hadd mondjam el: a Kelet kávézó különleges atmoszféráját az adja, hogy falait polcok, polcait könyvek borítják. Olyan ez a tér, mintha könyvtárban vagy könyvesboltban üldögélnénk. Ha azonban alaposabban megnézzük a könyvek gerincét, rádöbbenünk, hogy inkább olyan, mintha valamelyik barátunk lakásában kávéznánk. Nem szakkönyvtárban, üzletben, még csak nem is antikváriumban vagyunk. Itt csupa olyan kötetet találunk, ami otthon is megvan, amit apám könyvtárában láttam, amit a barátom polcán fedeztem föl. Itt mindenféle könyvek vannak, nagy összevisszaságban. Éppen olyan összevisszaságban, amilyenben a belőlük kikeveredett történetek átvándoroltak a lelkünkbe, s ott mindenféle zavaros vagy jól rendezett történetté álltak össze. 

*

– Számos modern pszichológus laza fogalomként tekint az emberi énképre – folytatta az előadó. – Mindannyiunknak van elképzelésünk arról, hogy ki vagyok én. De ez nem valamiféle descartes-i értelemben vett stabil kiindulópont, hanem mindenféle értelmezések következménye, amik egyfajta életrajzot adnak nekünk fogalmazott, majd azzal folytatta: van, aki úgy képzeli el, hogy ennek a rengeteg történetnek van gravitációs középpontja, amely körül összegereblyézzük a magunkról szóló történeteket. Mások úgy gondolják, nincs ilyen konvergencia, és tengernyi történetünk sok esetben még egymással sem harmonizál. Hasonlóak ezek a történetek az irodalmi szövegekhez, amelyek esetén a hős szempontjai mellett írói szempontok és kulturális hagyományok is érvényesülnek, és az olvasónak meg kell találnia, mi az író és mi a hős álláspontja, s hogy a kettő direkt vagy véletlenül van összekeverve…

– Az egyéni self nem valami örökletesen adott dolog. A mi európai kultúránkban érvényesülő sajátos olvasási szokások, a regényolvasás világa finomítja az önképünket. A régi regényírók szerint a cselekvést racionálisan megragadható indok szüli, a cselekvés új cselekvést vált ki, a kaland a cselekedetek világos oksági láncolata. Az új világban szétesőek lesznek a dolgok, és szétesővé válik az elbeszélés is. Az író a hős élményét szeretné átadni az olvasónak; azt, hogy valami úgy történik meg vele, hogy az értelmezés lehetősége előzetesen nem volt felépítve – fogalmazott az előadó, rámutatva, hogy

a modern regény- és filmkultúra mint konstrukciót mutatja be az ént, amely nem csupán csinálója, hanem elszenvedője is a környezetében zajló eseményeknek.

Az ember énképének kialakulásában tehát fontos, sőt elsődleges szerepet játszik az elbeszélés. Legalábbis így látja a narratív pszichológia. A különböző történetek olvasása, hallgatása során létrejövő interiorizáció egyrészt alakítja a személyiséget, másrészt segíti a szociális funkciók kialakulását és az adott közösség erkölcseinek befogadását, alkalmazását a társas viszonyokban.

Pléh Csaba (2015). Fotó: MTI/Balogh Zoltán

*

Már csak az a kérdés, hogy az így kialakuló énkép mögött van-e valami állandó, esszenciális dolog: lélek, személyiségmag vagy valami hasonló. Az egyik hallgató meg is fogalmazta ezt a problémát.

Pléh Csaba leszögezte, hogy a pszichológusok véleménye a 19–20. század fordulója óta az, hogy az én dekonstruálható dolog. Két elemből áll össze, s tudjuk, hogy evolúciós szempontból is nagyon fontos mind a kettő. Az egyik a testkép. Bizonyos madaraknak ugyan nagyon bonyolult testképük van, de hát a szárnyasok a dinoszauruszoktól származnak, és bizonyára megőrizték azok fejlett testsémáit. Az emlősök esetében azonban hosszú fejlődés vezet a saját testkép kialakulásához, ahogy az egyénfejlődés során is. A testkép nem csupán a külső megjelenésünkre vonatkozik, hanem mindazt tartalmazza, amit külső és belső tulajdonságainkról gondolunk. A testvázlat jelentőségét azzal támasztotta alá az előadó, hogy rámutatott: neuropszichikai betegeknél testképzavarok jelentkezésekor drámaian jelenik meg az énkép felbomlása.

Az öntudat másik összetevője a társas interakciókban megjelenő történetekkel, állításokkal való azonosulás. A személyiség narratív felfogása a százhúsz éve létező szociális énképfelfogás tagolódása, pontosítása. E vonatkozásban azonban a szaktudományok nem egészen következetesek – jelezte a tudós. A másokkal való tényleges interakció – azaz azok a történetek, amiket mások mondanak rólunk – és a történetmesélés – azaz azok a történetek, amiket mi mondunk magunkról – együtt lenne kezelendő, de ez a kettősség nem jelenik meg a tudományos publikációkban. A mai pszichológusok szerint önazonosságunk a testkép és a társas interakció befelé vetítésének együtteséből alakul ki. A három elem: az interakciókból származó önkép, a személyes történeteinkből kialakuló önértelmezés és a testi valónkról gondolt séma kölcsönhatásban áll, egyiknek a változása a másik kettő változását is magával hozza. Ezért az öntudat filozófiai szempontból flexibilis, és nem esszenciális fogalom. Pszichopatológiai szempontból pedig ezért annyira labilis, és ezért tudnak drámai módon sérülni az énünkre vonatkozó elképzeléseink.

Ebben az oda-vissza ható folyamatban óriási szerepet játszanak az irodalmi szövegek, a filmélmények, a művészetek katartikus hatása, és mind hozzájárulnak énünk új- meg újbóli átértelmezéséhez.

Nem mindegy tehát, hogy mit olvasunk.

Nyitókép forrása: MTA