A hetvenes évek elején, amikor megismertem, így írtam róla: „Becsületes, nyílt tekintet, férfias arcél, szelíden erőszakos áll, amelyet azonban kamaszos bájú mosoly enyhít barátságossá, jó orgánum, izmos, fess termet – mi másra való az ilyen színész, ha nem arra, hogy pozitív hősöket játsszon… Néhány pesti év után (a Színművészetiről mindjárt a Nemzeti Színházba került) a miskolci társulathoz szerződött, ott láthattam aztán, hogy milyen sokoldalú tehetség, ahogy például a Ruzante komédiában, A csapodár madárkában fején ócska, foszladozó szalmakalapban, pufókra, zsírosra maszkírozott arccal, pipaszár lábán hordóhassal »bebődült« a színpadra, obszcén testiséget árasztva, de naiv lelkesedéssel nézve a világba. Menato, ez a városba pottyant parasztlegény merőben más volt, mint a Három nővérben Andrej, a tehetetlenkedő, elpuhult, a húgai előtt örök szégyenben élő fivér. Jött-ment a Csehov-darabban az elárvult szülői házban, csontos keze kilógott a zakó ujjából, félszegen tologatta a babakocsit, és nem értette, miért rángatták ki erőszakkal a gyerekkorból.
Aztán az évek során máshol, más színházakban is láttam, Blaskót mindig meg kellett nézni, ha az ember jó színészetre vágyott. Láttam a sorsába beleszomorodó Holsztomert, az élet kegyetlenségét megtestesítő alakítást, azt a tönkretett és már senkinek sem kellő öreg ló sorsába történő átlényegülést, a fájdalom líráját Tolsztoj drámájában, aztán láttam Jourdain úrként komédiázni, amikor újra az a clown volt, mint Menatoként fiatalon Miskolcon, és láttam Learként, nagylelkűnek, elfogultnak, csalódottnak és megcsalatottnak, mikét Arthur Miller drámájában is, az Ügynökben, és ahogy teltek az évek, művészete egyre gazdagodott, és most egyik este elénk tett egy mesterművet.”
Nem szokás ezt a kifejezést színészi alkotásra alkalmazni. Pedig van, lehetséges ilyen. Mint Blaskó Péter Peer Gyntje.
Mint egy tűzvész pusztította erdő megmaradt husángjai mögül lép ki Peer, szabadítja meg maga körül a teret, ahol nincs más, mint egy szék, egy zsámoly, kosárka s benne a fej hagyma, aminek burkait egyre türelmetlenebbül fejegetve keresi a magját. A magot keresi, az értelmet, az élet lényegét. Keresi önmagát.
Blaskó nemcsak a szavak által, de egész testével, mozdulatainak hol súlyával, hol könnyedségével jeleníti meg Peer kusza életének mozzanatait. Nők, kalandok, csalás és tréfa, hazugság és megbánás… Ki volt Peer? Hol van és hol volt Peer? Gomböntő miért vádolja önmaga iránti hűtlenséggel? Van-e idő megtalálni önmagát? Milyen volt a manóság, az élet…? Ahogy a hangokra figyel, ahogy meglepett és boldog Solvejg feltűnésekor vagy ahogy eltaszítja a futó szerelem árát számonkérőt, ahogy új utakra indul, hajóra száll, viharba kerül, egy monstre előadást varázsol elénk, sok szereplővel, impozáns díszletek között, pedig csak egymaga van a különböző találkozásokat megjelenítő partnerével. A színház csodáját látjuk, pontosabban lényegét, pusztán a gesztus, a hang, az átélés embert, életet, történetet teremtő erejét, a képzeletünket felgyújtó varázslatot. Blaskó hangszínei, melyek mintha Ibsen ihletett, költői állapotából fakadnának, már-már a zeneiség hatását keltik, piano és crescendo, hogy aztán megint lágyan zengjen, amikor Aase anyóval szánra kelnek.
Sokféle előadásban láttam már ezt a jelenetet, de így, ilyen mélyről fakadó líraisággal még soha.
Mint amikor koncert közben hirtelen csend lesz, és megszólal a mélyhegedű. A fiú férfias szeretete az anyja iránt fájdalmas és gyönyörű. Nem harsány repülés, csak halk suhanás a havon, napfény csillogása és álomba merülés a végtelenben.
Aztán… Aztán a fiú tekintete lassan a semmibe fordul a szánról. Egy pillanatnyi döbbent csend, majd mintha most szállna ki Aase anyóból a lélek: Meghalt az anyám…
A Bethlen Téri Színház szerény színterén Blaskó Borbála rendezésében a gazdag leleménnyel szcenírozott előadás teljessé teszi az illúziót. A fentről leeresztett mélykék bársony, mint égi kegyelem, Solvejg vigasztaló ölelése, Peer fáradt testét fonja körül, feloldozva minden bűne alól.
Szilágyi Ágota jeleníti meg a Gomböntőt, Solvejget, Aase anyót, sokféle színeváltozása bravúros. Blaskó Bence bevezető apadala különös intonáció Peer lelkiállapotához. Gitárján időnként pendülő hangokkal kíséri útjain.
Fotók forrása: Bethlen Téri Színház
