A kiállítótérbe lépve szokatlan térélmény fogad bennünket. Ahogy haladunk, a falra függesztett textíliák finoman mozogni kezdenek. Olyan érzetünk támad, mintha az álmok és emlékek birodalmába lépnénk, ahol a képeink egymástól függetlenül, mégis valami módon összekapcsolódva lebegnek. Ezeknek az emlék- és gondolatfoszlányoknak nincsenek határozott kontúrjaik, a múlt és a jelen egybefolyik bennük egymással. A térélmény nagyon intim, mégis körvonalazhatatlan, rendkívül erősen hat a befogadóra. Metzing Eszter művei is intenzív ingereket váltanak ki belőlünk: a tudatalattink mélyére hatolunk velük, és gyermekkori emlékeinkben kezdünk kutakodni.
Metzing Eszter e munkáival azt a fajta önvizsgálatot folytatja, amit a tudat és a tudatalatti viszonyát analizáló diplomamunkájával, a Belső kerttel elkezdett. Most azonban sokkal mélyebbre ás, és arra keresi a választ, hogy a gyermekkori élményeink miként határozzák meg a felnőtt identitásunkat, hogyan befolyásolják a cselekedeteinket.
És persze felteszi a nagy kérdést is:
tudatában vagyunk-e annak, hogy a kisgyermekként szerzett tapasztalatainktól nem (vagy nem teljesen) tudunk szabadulni.
Nemcsak a tér, hanem az egyes művek is nagyon intimek. Az alkotó a saját élményeiből, gyermekkori emlékeiből dolgozik, azokat varrja, hímezi, szövi, rajzolja, festi az áttetsző textilekre. Az alkotás így az ő esetében egyfajta múltfeldolgozásnak és kitárulkozásnak is tekinthető. A művek létrehozásával felfejti a nagy összefüggéseket, elengedi az őt fogva tartó béklyókat, és közben analizálja is a tapasztalatait.
A varrás és a hímzés monoton és spontán technika, amely lehetővé teszi a folytonos önreflexiót.
Az alkotás szembesít a múltunkkal és a személyiségünkkel, lehetővé teszi a meditációt: olyan szférába repíti az alkotót, ahol megnyílnak személyiségének rejtett dimenzióit. A múlttal és az énnel való szembenézés mindig konfrontációt jelent, mivel sosem lehet tudni, hogy mire bukkanunk.
Metzing alkotásai első nézésre könnyednek és idillinek tűnnek.
A pasztelles rózsaszínek, élénk árnyalatok, kedvesnek tűnő figurák a felhőtlen gyermekkor érzetét keltik, a múlthoz közelítés nosztalgiáját idézik meg. Ám ha jobban megnézzük őket, akkor már a kegyetlenség, a félelem és a brutalitás is megjelenik bennük. Az ábrázolt gyermekeket idegen lények, furcsa alakok veszik körül, akik vagy amelyek csak elsőre tűnnek „cukinak” és bájosnak. A cím is azt sugallja, hogy ezek az alakok játszótársak, de a velük folytatott játékot nem az önfeledt kacagás jellemzi, hanem valami olyasmi, amit a Ragyogás kísérteties ikrei annak gondolnak.
„Gyere és játssz velünk, Danny, mindörökké, soha és mindenkorra.”
Koko, a bohóc és a mellette álló szellem épp megijeszteni készül az előtérben összebújó két gyermeket. A Shining című mű kacagó gyermekeit a Hófehérkéből ismert tükörfigura gonosz tekintete és félelmetes lila füstfelhő öleli körbe. Az egyik képen Freaky Fred ijesztő vigyorra húzza a száját, miközben az ölében egy kislánnyal pózol. Egy másikon pedig az Addams Familyből ismert Lurch öleli át a kislányt, körülöttük pedig különös színes női alakok lebegnek.
Olykor nem a mesebeli lények tűnnek rémisztőnek, hanem a gyermekek.
Az egyik munkáról kisfiú vicsorog ránk: vörös kör belsejében ül, ami lehet rózsaszirom, de vértócsa is. Meglehetősen hátborzongató az Éjszakai körtánc is, amelyben valós és képzeletbeli lények alkotnak kört. Nem tudjuk, hogy kedves játszótársakat látunk, vagy a gyermekek elrablóit.
Metzing remekül használja a groteszket, hogy rávilágítson: a gyermekkori ártatlanság rózsaszín habjai mögött ott lapul a fantáziavilágból kiszüremkedő belső irtózat és borzalom is. A jelenből visszatekintve fényesen ragyog a múltunk, de ha mélyebbre ásunk benne, akkor az abszurd és hátborzongató emlékeink is fel-felbugyognak.
És ezek az alkotások ráébresztenek, hogy olykor a kicsik is éppolyan gonoszak és sötét lelkűek, mint a mesék negatív karakterei.
Mindennek két oldala van, állítják.
Ráerősít erre a gondolatra, hogy a munkák nincsenek bekeretezve. Így láthatóvá válik a hímzések fonákja. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk az életünkről, szembesülnünk kell a visszájával, a „csúnya” oldallal is.
A kiállítás fő munkája, a Csepegtetett hordalék védelmet adó tüllfüggöny: a tudat és a tudatalatti között húzódó határ, amelyen bizonyos emlékek átjutnak, mások pedig fennakadnak. A textilbe kedves és félelmetes emlékeket idéző figurák kapaszkodnak: próbálnak bejutni a tudat szférájába, körvonaluk némiképp elmosódik.
Az Eeny, meeny, if you want a piece and jeely, just walk out! egy kedves kiszámolós játék szövege, amelyben a résztvevők egy kört alkotnak. Ám már a cím is érzékelteti, hogy itt valójában nemcsak a közös játékról és az együtt levésről van szó, hanem a kirekesztésről, a körből való száműzésről is. A szőrökből és textilfoszlányokból összeállított négy alakzat olyan, mintha lányok volnának. Hímzett kezük összekulcsolva, arcukat a fejük köré preparált fonalak rajzolják ki. A fehér vászon, a légies megjelenés angyalivá teszi őket, de itt is jelen van az ördögi motívum. Kört alkotnak, és e körbe senkit sem engednek be.
Metzing remekül játszik a befogadó szerepével is.
Kívülállónak érezzük magunkat, ám abban a pillanatban, hogy az alakok mögé állunk, a hajukban megbúvó tükörszerű anyagban meglátjuk a saját arcunkat, így tulajdonképpen a körben álló lányok/lények egyikévé lényegülünk át. Így leszünk egyszerre beavatottak és kirekesztettek.
Metzing friss munkái a húsunkba vágnak, mert rákérdeznek az emlékezet működésére. Vajon amikor az emlékeinkben kutatunk, csakugyan a múlt valóságelemeire bukkanunk, vagy csak a jól ismert toposzokat húzzuk rá a tapasztalatainkra? Metzing Eszter rákényszerít bennünket arra, hogy ne csak a szépre emlékezzünk.
Metzing Eszter kiállítása április 2-áig látható az INDA Galériában.
