A Kisterem kiállítóterében Mézes legújabb munkái, a Plan című akvarellsorozat és egy több elemből álló installáció látható. Elsőként talán látványviláguk különbségei, valamint a műveken belüli oppozíciók ragadják meg a tekintetet.
A lírai finomsággal megfestett akvarelleken üres színmezők definiálják a kompozíciókat. Ezek a fehéren hagyott felületek talált, kontextusuktól megfosztott szövegbuborékok. Geometrikus struktúrájuk izgalmasan ellenpontozza a háttér tünékenységét, oldottságát. Sőt: ezek a szigorú konstrukciók kiszakítják a nézőt abból a kontemplatív befogadói pozícióból, amelybe az impresszionisztikusan megfestett, felhőformákat idéző hátterek révén került.
Az üresen álló szövegbuborékok a hiány manifesztációi. Fragmentálják a kép kompozícióját, destruálják a látványt, térközt hoznak létre, amelynek feltöltése, kiegészítése a néző feladata.
A befogadó az, aki az üres helyet tartalommal tölti meg, a maga minőségeivel, gondolataival gazdagítja. Így ezek a művek önmagukban tulajdonképpen egyfajta köztes létben lebegnek. Az alkotó elindította a kompozíciót, de a nézői tekintetre is szükség van ahhoz, hogy a befejezettség felé mozduljanak.
Az üresen hagyott képmezők asszociációk egész sorát nyitják meg a befogadó számára. Üresen álló posztamensek vagy elhagyatott sírkövek juthatnak eszünkbe, amelyek szintén a hiányról beszélnek… Mézes korábbi, Space című munkáját is megidézik. Azt az emberléptékűvé nagyított szóközbillentyűt, amelynek a végtelen világűrtől a white cube tereken át a jelentéssel nem rendelkező képmezőig rengeteg konnotációja lehetséges.
Míg az akvarellek esetében feltöltendő ürességként, hiányként értelmeződnek ezek a geometrikus formák, az installációban pozitív idomok. A gipszöntvények sírkövek képét is idézik, így bizonyos szempontból kapcsolódnak a hiány fogalmához, és összekapcsolhatók az akvarellek üres képmezőivel. Ám a televízió-képernyők alján futó szalagcímeket is eszünkbe juttatják, amelyek jellemzően fontos információk hordozói.
A hétköznapi tömegmédia területéről ismerős formakészlet azonban meg van fosztva eredeti funkciójától és hatásaitól. Kontemplatív elemmé válik.
Mézes olyan feliratokat helyez az öntvényekre, amelyek a hétköznapok szintjén láthatatlanok, funkcionálisak. Annyira ismerősek, hogy már nem is vesszük őket észre, nem tulajdonítunk nekik jelentőséget. A Substitute üres szöveghelyet jelöl. Olyan sablont, amely feltöltésre, kiegészítésre vár. Aztán ott van a frízszerűen futó newer and newer and newer, a mindennapok vizuális és érzelmi túltelítettségére adott reflexió. Folyamatosan hajszoljuk az újabb és újabb ingereket, és amint az egyik ponthoz elértünk, máris azonnal másikra van igényünk. Nincs nyugvópont, emiatt az individuum egyfolytában az átmenetiség állapotában áll.
A feliratot azonban izgalmasan ellenpontozza a befoglaló forma. Míg a szöveg a folytonos mozgás érzetét kelti, és konstans előrehaladásban van, a gipszöntvény kontemplatív tárgyként definiálható, amely taktilis minőségei és alakja folytán elmélkedésre sarkallja a látogatót. Arra, hogy zsúfolt világunkból kissé kiszakadjon, és megnyugodjon. Hogy élvezetet leljen egy fehér idom szemlélésében. Ezek az idomok lassú nézésre ösztönöznek.
A harmadik öntvény felirata, a This will happen jövőbeli eseményt előlegez meg. Azt azonban nem lehet tudni, hogy pontosan mire vonatkozik a mutató névmás: mi az, ami létre fog jönni.
Ahogy az akvarellek esetében, úgy itt is a látogatóra és képzeletére van bízva, hogy konkrét történést helyettesítsen be a névmás helyére.
Ebből a szempontból a This will happen is a köztes lét, egy tranzitvilág szubsztanciája, hiszen már akkor elindult, amikor semmi sem volt, de a végső állapotáig még nem jutott el. A This will happen tehát éppúgy magában hordozza az elmozdulás, az átalakulás, a változás billenékenységét, mint az akvarellek fehér képmezői.
A feliratok az ismerős keretrendszerek elleni provokációként is értelmezhetők, hiszen az információértékük csekély.
De magát az installációt is értelmezhetjük ilyenfajta lázadásként, mivel ez az átmeneti szerkezet ellentétes világunk szigorú és merev struktúráival. Mint a kiállításmegnyitón is elhangzott: a falnak támasztott polcok, az ég felé tartó lajtorja és a rájuk tett öntvények az otthagyottság érzetét keltik. Mintha valaki hanyagul itt felejtette volna, hogy később visszatérve majd elhelyezze őket. Ez az installáció is ugyanabban a köztes állapotban van, mint a festmények.
Lenyűgöző az Ide még jön valami anyagában az is, ahogy Mézes a háttér szerepével eljátszik.
Az akvarelleken a képi információk hordozói ezek a kék felületek: itt történnek a dolgok, itt zajlik az akció. A négy képen különféle felhős égboltok jelennek meg a viharostól a napsütöttéig, más és más érzetet keltve. (Bámulatos az is, ahogy Mézes az akvarellel bánik, mestere e technikának.) És míg ezeken a képeken épp a háttér az eseménydús képi mező, az installáción mögött megjelenő kék háttér teljesen homogén, jelentéstől mentes, üres, és kvázi kulisszaként szolgál az előtte megjelenő elemek számára. Világos színe pedig nemcsak a tiszta kék eget idézi meg, hanem az urbánus terekben megjelenő üres plakáthelyeket, valamint a virtuális képernyők default háttérképét is. Kint és bent, a külső valóság és a virtuális világ különbözőségei egyaránt tetten érhetők itt.
Mézes akvarellsorozata és installációja kapunak, átmeneti állomásnak tekinthető. Nem jelentenek ki semmit, de arra ösztönzik a nézőt, hogy a terükbe lépjen, és a saját minőségeivel töltse fel a művek hiányzó helyeit. Ide még jön valami, mondják e munkák, és mi kellünk ahhoz, hogy kiderüljön, mi az.
Mézes Tünde Ide még jön valami című kiállítása a Kisterem Galériában március 4-ig látogatható.
Nyitókép: Kultúra.hu/Belicza Gábor László
