A neve sokat változott az idők alatt, mint ahogy a rendezvényen megjelenő állatok, gépek, épületek és politikusok is. Sok minden azonban szinte a kezdetek óta ugyanolyan, némelyik fotóról talán meg se mondanák, mikor készült.
Széchenyi István nevéhez rengeteg fejlesztés kötődik, amiket rendre tanulunk is az iskolában: hajózástól az Akadémiáig, Lánchídtól a lóversenyzésig. Ám azt csak ritkán emlegetik, hogy a mezőgazdasági vásárok is sokat köszönhetnek neki. Az általa alapított Lófuttató Társaságból nőtt ki ugyanis a Magyar Gazdasági Egyesület, mely az első komoly mezőgazdasági vásárokat rendezte.
Ezek a nevüknek megfelelően eleinte főleg az adásvételről (korabeli kifejezéssel kótyavetyéről) szóltak. Később egyre jobban előtérbe kerültek azok az üzletek, amelyeknek a tárgya nem is volt ott a helyszínen, legfeljebb egy mintapéldány belőle. Mind többen érkeztek csak azért, hogy tájékozódjanak, képben legyenek, kapcsolatokat építsenek. Az egyre nagyobb mezőgazdasági vásárokat eredetileg az egyesület birtokában levő, Üllői úti Köztelken rendezték, ahol idővel a szervezet székháza is felépült. Ez az épület, ugyan a felismerhetetlenségig átalakítva, de ma is áll, nevét pedig a Köztelek utca őrzi.
Az első igazán nagy tenyészállatvásárt 1881-ben rendezték, ezt tekintik a mai Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Vásár (OMÉK) ősének, a számozásában ez az első (jelenleg a 79. OMÉK-nél tartunk). Helyszíne a ferencvárosi marhavásártér volt, mely akkoriban jelentős szerepet játszott Budapest és az ország életében, még saját vasútállomása is volt. Emlékét a közelmúltban lerombolt Közvágóhíd őrizte sokáig.
Ezután a Keleti pályaudvar melletti Tattersal (a mai Nemzeti Lovarda) területe adott otthont a vásároknak, míg végül 1912-ben a mai helyére költözött: a Lóversenytér és az Albertirsai út kanyarulata közé. Korabeli légi felvételeken látható, hogy azóta sokat változott a környék, például a versenypálya sokkal kisebb lett, levágott „holtága” viszont ma is látszik. A kiállítási terület viszont nagyjából már akkor is a mai volt.
Joggal gondolhatnánk hát, hogy a vásár „hazatért” a lósport mellé, ahonnan Széchenyi idejében indult, de valójában ezek az állatok nem igazán játszottak fontos szerepet a tenyészállatvásárokon. Egyrészt mert a katonasághoz tartoztak, másrészt komoly saját szakmai vásáraik voltak. Később pedig azért nem rúgtak labdába (legfeljebb szó szerint, a látványos bemutatókon), mert a lovakat felváltották a gépek, amelyek szinte már a kezdetektől szereplői voltak az ilyen rendezvényeknek.
Az I. világháború alatt ugyan kényszerpihenő következett, de az újraindult vásáron egyre több mindennel találkozhattak az érdeklődők: megjelent a halászat, a vadászat, a növénynemesítés, a borászat, az erdészet… na és a városi közönség is! Az eseményen egyre több olyan programot szerveztek, ami elsősorban a laikus – a mezőgazdaságra valami egzotikumként tekintő – tömegeknek szólt, a kutyakiállítástól a borkóstolókon át a lovasmutatványokig. 1929-ben kifejezetten a mezőgazdasági vásárra fektették le az idevezető villamossíneket. Időszaki járatok egészen a kilencvenes évek közepéig működtek, feltámasztásukról pedig – különböző útvonalakon – folyamatosan szó van.
A vásárváros közlekedési kapcsolataira később komolyabb tervek is készültek, főleg azután, miután a Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) is ideköltözött a Városligetből. Szó volt például arról, hogy a Népstadion (ma Puskás Ferenc Stadion) megállónál lenne egy leágazása a metrónak, amely megállna a vásárvárosnál, a végállomása pedig a Zalka Máté (a mai Liget) térnél lenne. Az utóbbihoz meg is épült az aluljárórendszer és egy felszíni építmény, amely évtizedeken keresztül a környék legrosszabb hírű helye volt, míg néhány éve be nem temették.
Az olyan rendezvények, ahol sok az ember, mindig is vonzották a politikusokat. A két világháború között Horthy és Teleki is fontosnak tartotta, hogy megjelenjen a mezőgazdasági vásárokon. A kommunistáknak pedig, ha lehet, ez még inkább elengedhetetlen volt. Meg kellett mutatniuk határon belül és kívül, hogy az ország fejlődik, gyarapodik, erős, és hogy a kollektivizálás milyen jól működik. A politikai üzenet természetesen az 1950-es években volt a legerősebb.
Az 1955-ös vásár épületegyüttese már-már szimbolikusnak tekinthető. Muszáj volt követni a Szovjetunió által diktált szocialista realista építészeti vonalat, de valódi épület felhúzására nem futotta, így maradt a hatalmas díszlet. Viszont ugyanezen a kiállításon mutatták be a nem sokkal korábban hasonló stílusban megépült tiszalöki erőmű hatalmas modelljét, valódi folyóvízzel. Az 1960-as kiskörei víztározó makettje is valódi látványosság volt, de már jóval szelídebb méretben – jól mutatva, hogy addigra kicsit visszavettek a megalomániából.
Az 1956-os vásár megnyitójáról – kevesebb mint két hónappal a forradalom kirobbanása előtt – címlapján számolt be a Szabad Nép. Hosszan idézték Matolcsi János földművelésügyi miniszter elragadtatott szavait: „Az idei kiállításunkon bemutatkozó 240 állami gazdaság, 378 termelőszövetkezet, 22 gépállomás, 341 egyénileg gazdálkodó dolgozó paraszt által elért kiemelkedő termelési eredmények arról tanúskodnak, hogy teljes biztonsággal számíthatunk második ötéves tervünk megvalósításában a mezőgazdasági munkások, a termelőszövetkezeti és egyénileg gazdálkodó parasztok szorgalmára, szaktudására és odaadására.” Ezek után még kifejtette, milyen jó, hogy ebben az évben is ötvenezren léptek be „önként” a termelőszövetkezetekbe, s hogy így „az ország szántóterületéből már 22,6 százalék a termelőszövetkezeti tagok kezén van”.
Sokat változott a világ hetven év alatt. Akkor még egy politikus szónoklatába és egy napilap címlapsztorijába is belefértek olyan szövegek, hogy mondjuk „az idén a kiállításra hozott tehenek 300 napos termelési átlaga 6250 kilogramm tej, 3,9 százalék tejzsírral. A tej mennyisége átlagosan 1600 literrel több, mint az 1954-es kiállításon volt.”
A szocializmus későbbi évtizedeit aztán egyre inkább az összekacsintós, „én is közületek való vagyok” hozzáállás jellemezte, mikor egy-egy magas rangú politikus – olykor maga Kádár elvtárs is – a nép egyszerű fiaként megjelent a vásáron. A rendezvény pedig tökéletesen alkalmas volt arra is, hogy külföldi vezetőknek – mondjuk 1964-ben Titónak – mutassuk meg az ország „legjavát”.
A gulyáskommunizmus egészen plasztikusan, gyakorlatilag szó szerint jelent meg a korabeli OMÉK-on: tömegével sütött csirkékkel, üzemszerűen csapolt sörökkel és ipari méretű kondérokkal, hatalmas pontyakvárium körül felszolgált halászlevekkel – mindehhez természetesen a „vendéglátós népviselet” dukált.
Mindez Bauer Sándor (1931–2009) hivatásos fotográfus képein körvonalazódik előttünk, akinek hátrahagyott életművét, negatívjait egy Népszínház utcai mosókonyhából hoztuk el, ebből mintegy hat és fél ezer, 1943 és 1986 között készült kép került fel a portálra. Bauer 1957-től évtizedekig a Vendéglátás című lap munkatársa volt, nem volt olyan frissen épült vidéki SZOT-üdülő vagy bisztró, amit aprólékosan végig ne fényképezett volna.
Ugyanakkor nemcsak a méretek, hanem a termelés is egyre inkább iparivá vált. Ez nem a kommunizmus sajátja volt, az egész világ ebbe az irányba haladt. Nem véletlen, hogy a rendezvény nevéből 1970-ben kikerült a „tenyészállat” kifejezés, és a korszerű „élelmiszeripari” jelző foglalta el a helyét.
Innentől kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a kész- és félkész élelmiszerek vagy épp az új élelmiszerbolt-rendszerek bemutatása. Miközben a vásár valódi funkciója az üzletkötés, a termékbemutatás, a gazdasági partnerek összekötése maradt, a korabeli fotók alapján a fő üzenet mégis a fesztiválhangulat sugárzása volt. Kimenni egy-egy ilyen vásárra a rendszerváltás előtt valódi családi program volt – aminek akkoriban jóval kevesebb alternatívája akadt, mint manapság.
A cikket írta: Zubreczki Dávid, képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található.
Nyitókép: 1955
#127788
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor
