Tar Sándor szinte rideg pontossággal, mégis megértő emberséggel szőtt regénye elevenedik meg a Pécsi Nemzeti Színház stúdiótermében. Értjük, hogy a kilátástalanság hogyan zülleszti szét az életeket, és hirtelen közünk lesz hozzá; érezzük, miért olyan nehéz kiszakadni valamiből, ami elemi részünk.

Eleinte zavarbaejtő a burleszkszerű belépő, egy erősen ittas férfi küzdelme a hazajutásért. Amikor elkezdjük valószínűtlenül soknak érezni a gumiabroncsok közti csetlés-botlást, akad valamilyen finom emberi rezdülés, amivel Köles Ferenc mégis megnyer bennünket, és többnyire kacagva figyeljük a rögtönzött akadálypályán szélsőséges túlzásokig hajszolt jelenetet. Később aztán rájövünk: időnként muszáj valahogy oldani a történetek nyomasztóan sűrű levegőjét, a groteszk felé vitt játék pedig ennek hatásos, szervesen illeszkedő eleme.

„Szegény Tar Sanyi bácsi, ha látná, mit összevekergek nektek itt monodráma címén” – akasztja meg Köles Ferenc a játékot, és jót tesz az előadásnak ez a szinte civilben előadott történet a tízéves debreceni kisfiúról, aki esténként a fölöttük lakó Tar Sándor Erika írógépének kopogására aludt el, és később hőseivé váltak az írásokban megelevenedő, tönkrement emberek.

Bár a mi utcánknak van tisztességes neve is, senki nem hívja Radnóti utcának, mindenki csak Görbe utcaként emlegeti. Egy hely, ahol „dolgozni senki nem akar, nem éri meg, várják a segélyt meg valamiféle csodát”. Ahol csak annyi örömet lehet összekaparni, amit „a másikból, a másiktól elvesz az ember”. Így múlnak a napok, és „tulajdonképpen nincs semmi baj, csak az a kis idő telne még el, ami hátravan”.

A kérdés az, hogyan lehet tétje egy történetnek, amelyben senkinek sincs esélye a kitörésre, a happy end lehetősége fel sem merül. Közben mégis úgy épülnek egymásra az epizódszerű jelenetek, hogy közünk lesz ezekhez az emberekhez, mélyen értjük, miért van különös jelentősége annak, ha egy nap a szokottnál kevesebb nyomorúsággal megúszható, és néha még remélünk is.

A monodráma fontos erénye Köles Ferenc bravúros színészi játéka.

Hihetetlen gyorsasággal vált karaktert, az „állandó jellegű anyóstól” Hesz Jancsin át a Vidák gyerekig minden figurának pontosan kitalált személyiségjegyei vannak; egy-egy mozdulatból, a hangszín, a beszédtempó váltásából pontosan érezzük, épp ki beszél, és ez akkor is így van, ha egyszerre négy szereplő diskurál a borkimérés pultja mellett. Az előadásnak remek ritmust ad Szabó Kornél Dénes nagybőgőjátéka, amely hol csak a múló időt jelzi, máskor viszont önmagában is erős atmoszférát teremt.

És ami a legfontosabb: a történetek – Szabó Attila átiratában és rendezésében – megőrizték Tar Sándor „tudósításának” lényegét: a humánumot, az embert a nyomorúságban. Ez akkor is így van, ha ők maguk ott a Görbe utcában azt kérdezik:

„Ezeket, Isten, saját képére?”

Fotók: Pécsi Nemzeti Színház/Körtvélyesi László