Jakab Juli forgatókönyvíró, dramaturg, olykor színész – legutóbb például Fliegauf Bence a Berlinalén nemrég bemutatott Rengeteg – Mindenhol látlak című filmjében láthatta a közönség – amely filmnek egyébként dramaturgja is volt –, de ő volt a főszereplője Nemes László Napszálltájának is, jelenleg pedig Reisz Gábor rendezővel dolgozik egy filmterven. Ezek azok, amiket tudunk róla. Nekünk most azt is elárulta, mi volt a gyerekkori álma, és milyen szuperképességet választana, ha tehetné.
Mit játszottál utoljára?
Utoljára azt játszottuk – talán játéknak mondható – a barátommal, hogy kitaláltuk, hogy hivatalosan megváltoztatjuk egy évre a vezeték- és keresztnevünket, és ezekhez az új nevekhez kezdtünk el családfát kidolgozni. Egyelőre a 19. század közepéig jutottunk, én Bukta Etelka leszek. A nagymamám egyébként Bukta Margit volt, tehát ez végül is nem is lesz olyan nagy csalás.
Mi volt a legnagyobb gyerekkori álmod?
Kínosan kevés dologra emlékszem a gyerekkoromból, de semmilyen művészetekhez kapcsolódó nagy vágyam nem volt. Űrhajós szerettem volna lenni, csak elkezdett romlani a szemem elég korán, és valaki már akkor felvilágosított, hogy szemüvegesek nem jutnak az űrbe, így erről letettem. Azóta egyébként megműttettem a szemem, biztos, ami biztos.
Melyik képzőművészeti alkotást látnád szívesen az otthonodban?
Az első, ami eszembe jut Erdély Miklós egy fotója egy termoszról (legalábbis én fotót láttam róla), aminek a címe Tavalyi hó. Ez annyira tetszik, annyira húsbavágóan „antioravecznórás” életbölcsesség, emlékeztető arról, ahogy telik az élet, hogy szívesen látnám otthon.
Ha könyvet írnál, milyen műfajú lenne?
Családregény. A legtöbbet a halálról gondolkodtam eddig, de mostanában elkezdett érdekelni az élet másik vége: a gyermekfoganás vagy nem megfoganás, egy gyerek kihordása, a születés, a szülők viszonya – és van pár saját és talált történetem a témában. Különösebb forszírozás nélkül elkezdtek kiadni egy generációs sorrendet; még úgy is, hogy a szereplőknek a való életben nincs egyébként közük egymáshoz. Összesimítva kiadnák azt a bizonyos egészet. Egyébként is szeretem ezt a műfajt, szerintem nagyon izgalmas, hogy kiből mi lesz, ki mit hordoz magában, szóval egy ilyen családregényen, ami amúgy nem csak a saját családom történeteiből áll, tényleg elgondolkodtam.
Ki az az irodalmi karakter, akivel a leginkább tudsz azonosulni?
Sok olyan könyv jut eszembe, amit többször is újraolvastam a hangulata miatt, de hogy kivel tudnék azonosulni, az nehéz kérdés. Olvasni nagyon jó a modern, angolszász könyveket, mint a Normális emberek vagy a Végtelen tréfa (bár nem hazudok: egyelőre nem tartok a bűvös 160. oldalnál), nagyon szeretem a Franzen-regények hőseit is, izgalmas elmerülni a világukban, már csak a részletező, realisztikusan ábrázolt körülményeik miatt is, de talán pont emiatt eszembe se jutna innen választani, elég a saját életem. Szóval ha tényleg azt kell bevallanom, hogy azonosulni kivel tudok (vagy inkább akarok) legjobban, akkor az természetesen Hercule Poirot.
Van olyan nagy klasszikus (lehet bármi, film, könyv, zenekar), amit szinte mindenki szeret, de te valamiért nem?
Olyan, amit kifejezetten nem szeretek, nincs, de nekem mondjuk a Kispál és a Quimby olyan zenekarok, amikről tudom és pontosan látom is, miért szeretik az emberek, de nálam valahogy nem annyira találtak be soha.
Ha bármilyen korból mondhatnál bármilyen művészt, kivel mennél el kocsmázni?
Ez nagyon lányos válasz, de Sylvia Plath. Fantasztikus egyébként nézni a dátumokat, hogy ki hány éves korában mit csinált, ő például az én koromban már nem is élt. Ha ezt gyerekként számolgatod, amikor előtted az élet, lehetsz még olimpikon vagy Pulitzer-díjas író, akkor még nem számít sokat, aztán ahogy telik az idő, egyre furcsább lesz. Nagyon szeretem Sylvia Plath verseit és prózáit is, és elképesztő számomra, hogy valaki hogy élhetett egy ennyire csendes és finom, közben meg ekkora életet.
Nem tudom, hogy kocsmázni mennénk vagy inkább rumos teát iszogatnánk valahol, de leginkább annak örülnék, ha meghívna a konyhájába. Most, hogy már anyuka is vagyok, még jobban érdekelne, hogy ő hogy élte ezt a hihetetlenül gazdag lelki életet befelé, miközben próbált megfelelni a gyereknevelő háziasszony-sztenderdnek kifelé. Szívesen megkérdezném például azt is, hogy érezte magát a szülés után. És ha már összebarátkoztunk, az is érdekelne, hogy én mint idősebb, tudok-e mondani olyasmit, ami neki számít.
Milyen műalkotás lennél?
Szerintem nem festmény lennék, hanem egy ilyen összepaintezett valami. Egy Hopper-kép mondjuk, amire rápaintezném magunkat, Jolánt (Jakab Juli kislánya – a szerk.) meg a kutyákat.
Melyik korba utaznál vissza pár napra?
Én abszolút a 70-es évek végi, 80-as évek eleji magyar underground korszakba kérném magam, hogy megnézzek pár koncertet. Neuroticra biztosan elmennék, zseninek tartom Pajor Tamást. Ugyan kuka vagyok kissé a zenéhez, de látom, hogy mennyi minden következett itthon belőle (az amerikai gyökerek mellett persze), a Belgától Geszti Péteren át az Akkezdet Phiaiig.
Ha bármilyen tehetséget választhatnál, mi lenne az?
Láthatatlan szeretnék lenni. Tudom, ez nem tehetség, hanem a szuperképesség kategóriája és sajnos elérhetetlen, de szerintem mindenkinek járna valami ilyesmi. Erkölcsi szempontból nagyon nagy döntés és lemondás lenne, mert csak egyet lehetne választani. És sokat el is mondana az illetőről, hogy mondjuk repülni szeretne, falon átmenni vagy láthatatlanná válni. Nagy szomorúságom, hogy ez nem fog megtörténni. Más tehetséget most így nem tudnék mondani.
Amikor gyerek voltam, hegedültem 6 évig és már olyan korán megmondták, hogy akármit csinálok, nem leszek kiemelkedő hegedűművész. Egy pici ideget el kellett volna vágni az ujjamban, akkor jobb lehettem volna, de igazán jó sohasem. Néha eszembe is jut, hogy ez vajon baj-e? Ha meg akarok tanulni, akkor meg tudok tanulni hegedülni, brácsázni, megtanulhatom az asztalosmesterséget. Most például ötvösködni tanulok, valószínűleg nem leszek ugyan ötvösművész, de örömet okoz. Akkor hiányol az ember valami tehetséget, ha nagyon kiemelkedőt akar alkotni és nem tudja elérni. Szerintem mindenkinek van valamihez tehetsége, a többivel meg el lehet hegedülgetni.
Ha filmet csinálnának az életedből, szerinted ki lenne jó főszereplője? Rajtad kívül.
Ha hamar megcsinálnák, akkor Kizlinger Lilla rendezőhallgató. Fantasztikus feje van és nagyon erős jelenség, úgyhogy hízelgő lenne, ha ő jutna rólam eszébe valakinek. Tartok tőle viszont, hogy még tornyoznom kell a teljesítményeket egy biopichez, úgyhogy majd nagymamaként eljátssza a dédmama Julit, remélhetőleg.
Ha dal lennél, milyen lennél? Ki írna rád például szöveget? Pajor Tamás esetleg?
Az nagyon megtisztelő lenne. Egyébként Pajor Tamással sok közös próbafelvételt csináltunk a Napszálltához, de annyira meg voltam illetődve, hogy nem szóltam egy szót sem, szóval félek, nem ihlettem meg. De van egy konkrét zene, amivel válaszolnék erre a kérdésre, az Elder Island I Fold You című dala, valami olyasmi lennék.
Szeretem a szomorú, nyomasztó zenéket és a szomorú, nyomasztó filmeket. Meg a felemelőeket is.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
