Pazar az ötlet, és méltóságteljes a tisztelgés az előd előtt, nem mellesleg fontos kérdések gyűjtőmezejét jelenti a szűk másfél óra. A rövid, a filmet – vagy inkább felidéző és újraíró eseményt? – kontextusba helyező bevezető után egy cannes-i szállodaszobában találjuk magunkat, ahonnan nem is mozdulunk a mozi végéig. A fesztiválon részt vevő rendezők külön-külön, néhány percre magukra maradnak a kis helyiségben, társaságuk mindössze egy kérdésekkel teli papír. A mozi halott? A filmnyelv végérvényesen eróziónak indult? A digitalizációnak köszönhetően kisiklott egy több évtizedes fejlődési folyamat? Többek között David Cronenberg, Joachim Trier, Baz Luhrmann, Ruben Östlund, Paolo Sorrentino és Alice Rohrwacher keresi a válaszokat.
A helyszín változatlansága és kis mérete természetszerűen korlátozza a megszólalok mozgásterét, de mivel a mozi alapvetően a beszélő fejes dokumentumfilm-hagyományt követi, nincs is szükség többre. A műfaj e vonulatában hatványozottan benne rejlik az unalom kockázata, azonban a rendező-szereplők kreatív szabadságukkal egy helyben ülve is – néha a rendelkezésükre álló térben mozogva – belakják a szobát. Az érdeklődés fenntartásához nyilvánvalóan hozzájárul a vadul aktuális és széles réteget izgató téma, illetve a változatos vélemények szóródása.
Az egyértelműen pesszimista, borúlátó vízióktól – talán az elsőként megkérdezett Wenders képviseli ezt a legmarkánsabban, aki arról beszél, hogy a mozi gyökerei a vásári komédiáig nyúlnak vissza, és jövője is erre halad – a derűs és bizakodó elképzelésekig a skála minden szintje megjelenik. A válságjelenségeket viszont a legtöbb alkotó érzékeli. Vissza-visszatér a digitális forradalom filmművészetre gyakorolt hatásának kérdése, amire szellemesen utal a szobában elhelyezett, streaming-szolgáltatókat és egy kattintással megtekinthető darabokat mutató tévéképernyő. Erős és veszélyes versenytársa akadt a hagyományos mozinak; a filmszínházakhoz kapcsolódó közösségi rituálé mindenképp kihalófélben van, de mi a helyzet a médium nyelvével?
Feltűnően sokan utalnak a mozgóképes művészethez kötődő történetmesélési aktusra. Úgy látszik, ebben látják a változatlan magot, ami még megtartó erővel bírhat a korban, amikor egy távirányítónyi távolságra több tízezer film vár minket. A mozi eltűnhet, a hagyomány meghalhat, de történetekre mindig lesz igény. A rendező feladata, hogy olyan sztorikat válasszon filmjei tárgyául, amelyeket érdemes elmondani – hívja fel a figyelmet Nadav Lapid.
Mondhatnánk, hogy a szóban forgó dokumentumfilm rendezőjének nem volt sok dolga, a többi megszólaló művész elvette a kenyerét, ez azonban nem lenne igaz, hiszen a megnyílásra ösztönző atmoszféra megteremtése és a provokatív kérdések nélkül elveszne az alkotás. Nem tudjuk, a felszólalók sorrendje véletlenszerű vagy utómunka eredménye-e, de akár előbbi, akár utóbbi, az biztos, hogy az egymást követő vélemények sok esetben összekapcsolódnak. Az, hogy egy-egy megkérdezett gyakran onnan indul, ahol az előző abbahagyta, egybefogja és feszessé teszi a szerkezetet – erre pedig nagy szükség van egy olyan film esetében, amelyben „másfél órán át nem történik semmi”.
Sem nekünk, sem A 999-es, de még a A 666-os szobának sem feladata eldönteni, kinek van igaza. Mindenesetre figyelemreméltó Alice Rohrwacher álláspontja, aki számol ugyan a kockázatokkal, de azok előnyös oldalát igyekszik meglátni: igen, a mozi talán haldoklik, de ettől a műfaj csak életszerűbb, emberibb lesz. És azt se felejtsük el – ezt már Arnaud Desplechin mondja –, hogy a hangos-, a színes film, majd a televízió megjelenésekor is eltemettük a zsánert. „A mozi mindig haldoklik, ez az alapelve.” (Reménykedjünk benne, hogy még sokáig haldokolhat.)
A Toldi mozi szeptember 28-i premier előtti vetítését közönségtalálkozó követte: Enyedi Ildikó, Hajdu Szabolcs és Bernáth Szilárd rendezőkkel, illetve Liszka Tamással, a Budapest Film Zrt. vezetőjével Kovács Gellért beszélgetett.
A megkérdezettek mind érzékelték a paralel helyzetet, és óvakodtak attól, hogy beleálljanak. Enyedi Ildikó már a vetítés alatt érezte, hogy „ennyi okosság” után „érfelvágós beszélgetésnek” néznek elébe. Szerencsés irányba terelte a diskurzust azzal, hogy nem próbálta saját válaszait megfogalmazni Lubna Playoust kérdéseire. Jobban érdekelte a rendezőnő által generált helyzet, és az, hogyan küzdenek meg az ismert alkotók a szinte lehetetlen feladattal.
Bernáth Szilárdot Enyedihez hasonlóan szintén a megoldási kísérletek izgatták. Véleménye szerint mindannyiunkon túlnő a kérdés, talán nem is lehet róla érdemben beszélni, de elismerte, hogy már a probléma artikulálása is fontos, közösségteremtő gesztus. Hajdu Szabolcs saját helyzetét próbálta belőni a filmben megszólítottak között, elválasztva, kikkel ért egyet és kikkel nem.
A meghívottak közül többet is Wim Wenders egyoldalúan negatív víziója bosszantott a leginkább. Liszka Tamás az ő ellenében hangsúlyozta, hogy a mozi tulajdonképpen minden főcímmel véget ér, és immanens része a változás Hérakleitoszig visszamenő dialektikája.
Kikerülhetetlen volt, hogy Kovács Gellért rákérdezzen a jelenlévők viszonyára a streaminghez. A válaszok egy részét kettősség jellemezte: szakmabeliként aggasztja őket, hiszen a mozi mint intézmény és az ahhoz kapcsolódó közösségi esemény egyértelműen sérül. Magánemberként viszont a műfaj demokratizálódását, a végtelen lehetőségek tárházát látják a jelenségben. A kinyílás nemcsak abban nyilvánul meg, hogy bárki bármikor nézhet filmet, hanem alkotói oldalon a technikai fejlődésben is, abban, hogy a kisméretű kamerák, a drónok és a táskaméretű világítóberendezések leegyszerűsítik a filmkészítést. Ám a tartalom felhalmozása és az abból eredő diverzitás hatalmas „ricsajt” teremtett, és – Hajdu szerint – kevés rendező tud csendet teremteni ebben a hangzavarban.
Bár a digitális forradalom megingatta a klasszikus film és mozi helyzetét, nem feltétlen kell ebben negatívumot látni. Bernáth Szilárd szerint például még nem egyértelmű, hogy az új helyzet milyen hatással lesz a fiatalok vizuális kultúrájára; meglehet, hogy a népbetegségként elkönyvelt figyelemzavar is csupán a tekintet átalakulását jelzi. Enyedi pedig épp a hagyományos formák megtartó erejében bízik. Az analóg élmény reneszánszát éli a felnövő generáció körében: most különlegesnek számít, ami régi. Az új nemzedék kiköveteli magának a modern rítusokat. Így talán nem kell annyira aggódni. Pláne, ha még olyan rendezők is örülnének, ha mozi után streamingen is megnéznék a filmjeiket, mint Hajdu Szabolcs.
Hajdu Szabolccsal készült interjúnk itt olvasható:
A nyitóképen Wim Wenders A 999-es szoba című filmben. Fotó: Mozinet
