Október első hétvégéjén kurátor lesz a Magyar Zene Házában. Bármit választhatott volna, de a Balkán zenei világa köré épülnek a programok. Miért?
Kurátorként most elsősorban a megzenésített időmértékes versek érdekeltek. Az időmértékes vers több mint kétezer éves forma, amely az antikvitás korában született, de nem sajátította ki se a latin, se a görög, minden nyelven lehetséges így írni és szavalni. A költészet egészen a közelmúltig énekszöveg volt, hangos műfajként működött, csak az utóbbi két évszázadban vált el a zenétől. A mai kor sajátosságát tehát, hogy némán olvasunk, elhajlásnak kell tekintenünk. A versek zeneisége azt jelenti, hogy Anakreón, Aszklepiádész vagy Szapphó strófái eltáncolhatók. A gond csak ott van, hogy az időmértékes verselés aszimmetrikus ritmusokat tartalmaz, hetes, kilences, tizenötös lüktetéseket, amit nem szokott meg a fülünk és a lábunk. A Balkán népzenéjében viszont megvannak ezek a lüktetések. Miután megismertem a bolgár zenét, utána már el tudtam énekelni Horatiust.
Vannak időmértékes versek magyar nyelven is.
Európa kulturális gyökerei közösek, csak évszázadok alatt halványultak el bizonyos részei. Ma már nem tudjuk, pontosan milyen dallamra készültek Balassi, Csokonai vagy Berzsenyi költeményei. Népszerűbb lett az ütemhangsúlyos verselés, mert arra könnyebb dallamot szerkeszteni. A Kárpát-medence a stílusok találkozási pontja lett a földrajzi elhelyezkedése nyomán, az összes divatból maradt itt valami: középkori zenéket találunk Gyimesben, az Alföldön, 18. századi hangszeres zenét a Mezőségben. Nemcsak a mára kikopott ritmusokat, hanem más hangsorokat is, hiszen évszázadokkal ezelőtt egy instrumentumnak egy hangneme volt, a sokféle hangszer pedig sokféle hangsort használt.
Aztán feltalálták a temperált hangszereket, és a hangszerészeknek muszáj volt minden hangot egy kicsit hamisra állítani, hogy nyugodtan lehessen közlekedni egyik hangnemből a másikba. A Mozart-szonátákban már az a mutatvány, hogy hogyan kalandozik a szerző C-dúrból F-dúrba. Tudnak erről az emberek?
Ha máshonnan nem, talán Krasznahorkai regényéből.
Egyszer kivittem Kovács Tivadart, a méhkeréki román prímást Kanadába, ahol találkoztunk Székely Zoltánnal, a hegedűművésszel, akinek Bartók a Hegedűversenyét ajánlotta. Játszottunk neki bihari zenét. Székely megkérdezte: azokat a terceket szándékosan játssza hamisan? Tibi bácsi persze azért játszotta úgy, mert azokat úgy kell játszani, leheletnyivel alacsonyabban, mint a mi fülünk megszokta.
Mire számítottak, amikor a hetvenes évek elején elindultak népzenét gyűjteni Halmos Bélával? Hiszen fél évszázad is eltelt Vikár, Bartók és Kodály útjai óta.
Mi nem az elején kezdtük, ahogy illene. Sárosi Bálint előadását hallottuk a rádióban, amiben egy akkoriban rögzített széki zene szólt, és azt mondtuk, ez marha jó, ezt mi is meg akarjuk tanulni. Utánajártunk, szereztünk további felvételeket, de nem volt elég, kimentünk Erdélybe Kallós Zoltánnal, aki „bennszülött” volt, helyi, azt tudta mondani a szerveknek, akik érdeklődtek, hogy miért poroszkálunk mi faluról falura, hogy rokonlátogatóban vagyunk. De nem is ment volna Zoli bácsi nélkül semmi, mert ő már évekkel ezelőtt előkészítette a terepet. Azt nem szokták emlegetni vele kapcsolatban, hogy Moldvában és a Mezőségben sok-sok embernek adta vissza a hitét, hogy amit ők énekelnek és játszanak, érdekes. Mondta nekik, hogy Rózsi néni, hát még Budapestről is idejöttek magát hallgatni! Zoli javasolta azt is, hogy csináljunk Pesten táncházat. Szóval ha az a kérdés, hogy ki találta ki a táncházmozgalmat, hát ő.
1972-ben vagyunk.
És megfogant bennem a szemérmetlen ötlet, hogy eredeti formában kéne megtanulni a zenéket, szóval meg kellett tanulni egy új hangszert, ez volt…
…a brácsa.
Pontosabban a háromhúros kontra. Életem nagy pofára esése volt, amikor megtanultam a háromhúros brácsán a dalokat, és elmentünk meghallgatni egy széki bandát egy táncházban. Mondtuk diadalmasan, hogy mi is tudunk ám játszani, engedik-e, hogy csatlakozzunk. Csatlakoztunk. Aztán kisvártatva odajött a kontrás, és mondta, hogy három húr, az nem kunszt. Kettő, az már igen! Persze csak ugratott. Nagyon helyesek voltak, nem titkolták a tudásukat.
Egyszer Bársony bácsit [Bársony Mihály – a szerk.] kérdeztem, hogy a tekerőlantot kitől tanulta, azt felelte, senkitől, azt úgy kellett ellopni. De ezek a cigányok örültek az érdeklődésünknek, kedélyesek voltak, ahogy az erdélyiek azok. Ez egy 150 évvel elmaradott országrész volt, még nem idegenedtek el egymástól úgy, mint a modern ember.
Szokták mondani róluk, akik most kilencvenévesek ott, még a földből, az állatokból élnek, hogy az utolsók. Tényleg?
Igen. Elüldözték az embereket a földekről, hogy ki legyenek szolgáltatva, szót fogadjanak a hatalomnak. Osztályellenségeknek nevezték őket. Gyalázatos játék volt, és nagyon-nagyon sok tudás veszett el közben, nemcsak a zenében, hanem a mezőgazdaságban és a kézművességben is. Ma már alig van egy-két eredeti muzsikus. Nincs, mert a közeg sincsen. Ezért csodálkoztak sokan, amikor mi felbukkantunk.
Egyszer odajött hozzánk egy úriember, bemutatkozott: Bárdos Lajos vagyok, mondják meg, hogy tudták ezt megtanulni? Lajtha László, aki sok zenét gyűjtött, precízen kottába jegyezte, amit a prímásoktól hallott, és én mindig azon gondolkodtam, hogy minek, kinek írta le ezeket ilyen gyöngyírással. Nekünk nagyon megörült Martin György, amikor felkerestük, hogy szeretnénk megtanulni a dalokat. Rögtön előszedte a régi szalagokat, amikkel évtizedek óta foglalkoztak. És mondják, fiatalemberek, miért akarják ezeket eljátszani? Csak, mondtuk, mert tetszik. A népművészek is borzasztóan örültek nekünk, végre volt mire táncolni. Akkor ért be Vikár, Bartók, Kodály, Lajtha és a többiek munkája. Mint amikor összeáll egy csillagkép.
A táncházmozgalommal kapcsolatban sokszor elmondta, hogy nem volt politikai töltete, mégis körüllengte az ellenzékiség szelleme. Mit gondol, miért?
Nem értünk rá szervezkedni és okoskodni, mert rengeteg munkánk volt vele. Meg kellett tanulni a táncokat, mert az emberek megjegyezték a Kassák Klubban: na mi van, csak ezt az hatot tudjátok? Mi önmagáért szerettük ezt a zenét. Ez abban a rendszerben és abban az átideologizált korban pejoratív kifejezés volt. Szerencsénk volt, hogy volt egy-két ember, aki a hatalom birtokában megvédett bennünket. Ilyen volt például Vitányi Iván. Persze az is hozzátartozik, hogy akkor alakultak jazzklubok, a stadionokban rockkoncertek voltak, azoktól sokkal jobban féltek az elvtársak. Mi csak függelék voltunk a besúgók jelentései között.
A rendszerváltozás után aztán volt alkalom korrigálni, egyik alapítója volt 2001-ben a Hagyományok Házának. Milyen hatása van még a mozgalomnak, ami máig elér?
Az, hogy hódít a népzene, csinálják a fiatalok, szeretik. Ez nem egy különlegesség, amit fel kell tuszkolni a színpadra, akkor sem, ha a politika időről időre megpróbál rátenyerelni. Örülök, hogy azt látom, sok lakodalomba ilyen muzsikusokat hívnak, és tízezrek csinálják anélkül, hogy mindenképpen ebből akarnának megélni.
Tanít a Zeneakadémián is. Mit gondol a fiatalokról?
Tüneményesek, tehetségesek, szeretek velük lenni. Ha valaki tud valamit, akkor lehet vele tárgyalni. Én nem hiszek abban, hogy csak annak kell zenét tanulni, aki zongoraművész akar lenni. A polgári társadalmakban helye van annak is, hogy valaki csak magának vagy csak a szűk körének játszik, hiszen a zene és a tánc a beszéd mellett az emberi kommunikáció formája. Ezt a régiek tudták. Nézzen körül, hát ma alig lehet valahová elmenni táncolni. Még az én fiatalkoromban is volt minden kocsmában egy parkett.
Megváltoztak a zenehallgatási szokásaink, keverednek a kultúrák. Kell-e ettől tartani?
Nem kell. Én jobban tartok az eszközök hódításáról, mert kényelmessé tesznek minket. Félkegyelműek leszünk, ha a telefon csinál meg mindent helyettünk. Meg kell tanulnunk mozogni, beszélni, énekelni, táncolni, verset írni, úgy, hogy ne más csinálja helyettem. Én tudjam csinálni! Kodoba Florinról, a fiatal palatkai prímásról hallottam, hogy elhívták Amerikába zenélni. A koncertteremben, ezer ember előtt elkezdett egy táncrendet muzsikálni, pár ütem után azonban lehúzta. Mi van, Florin, miért nem játszol? Ő meg: minek játsszam, hát nem táncol senki. Nem is értette, hogy lehet olyat, csak hallgatni és bámulni.
Október 1-én és 2-án két különleges koncertre kerül sor a Magyar Zene Házában. Szombaton a Sebő együttes Sebestyén Mártával és két kiváló bolgár népzenész vendéggel, Petar Ralchev harmonikással és Georgi Yanev hegedűssel lép színpadra, másnap Sebő Ferenc a gyűjtőútjairól mesél.
Fotók: Kultúra.hu/Bach Máté
