Nagyjából egy év telt el legutóbbi lemezetek, a Deák rét megjelenése óta, amely egyfajta alkotói fordulópontot is jelentett a zenekar életében: a hangszerelésbéli hangsúlyok máshová kerültek, a hangzás nagyobb lépésekben változott az előbbiekhez képest. Te egy év távlatából hogyan értékeled ezt az albumot?
Szerintem ez lett eddig a legjobb lemezünk, minden értelemben. Most érkeztünk meg igazán ahhoz, amit a zeneírás terén terveztünk: sikerült a népzenei hatásokat összefésülnünk a gitárzenével. Ezt úgy értem, hogy egyre kevesebb népdal vagy konkrét népzenei elem jelenik meg a dalainkban, de maga a népzenei inspiráció – szerintem – erősen érezhető.
Tehát a Deák rét zenei koncepciója már egészen a kezdetektől a zenekarban munkált?
Nyilván folyamatosan alakult az a kép, ami a saját alkotásainkról formálódott bennünk, de maga az alapgondolat már a megalakulásunkkor ott volt. Ha csak az előképeinket nézzük, például a Mumford and Sonst, ők az ír és angol zenei folklórral bánnak mesterien, úgy, hogy kifejezetten népdalok nem szerepelnek a repertoárjukban. Tudtuk, hogy mi is hasonlót szeretnénk csinálni, csak mi azt kerestük, hogy a magyar népzenét lehetséges-e olyasmi könnyűzenei kontextusba helyezni, mint az angol vagy ír népzenét. Erre szerintem a Deák rét adta meg az egyértelmű igen választ.
Az interjúra készülve, időrendi sorrendben hallgatva az eddigi munkáitokat, feltűnt, hogy kezdetben elsöprő vehemenciával vetettétek bele magatokat a zenélésbe a stúdióban. A Kikötő már-már koncertszerű dinamikával bír.
Ez azért is helytálló megállapítás, mert úgy is készültek a felvételek, mintha koncerteznénk. Teljesen egyben játszottuk fel a dalokat, metronóm nélkül, egyedül az ének és néhány háttérsáv került a dalokba utólag. Koncertfelvételnek azért túlzás lenne nevezni, de a metódus hasonló volt.
Ugyanakkor mostanra mintha „szelídebb” volna a munkamódszeretek.
Rájöttünk, hogyan kell valóban stúdióként használni a stúdiót. Most már többnyire elértünk odáig, hogy sávonként vesszük fel a dalokat, ami lehetőséget ad az aprólékosabb tervezésre, arra, hogy megtaláljuk a hangszerek valódi lényegét, funkcióját az adott dalban. És ez a funkció lehet az is, hogy valamelyik hangszer nem szólal meg – most már nem teszünk a lemezre olyan zenei betéteket, amiket csak azért veszünk fel, hogy mindenki játszani tudjon egy-egy számban, noha ez korábban, főleg az első lemezen elég gyakori szokásunk volt. Az a döntés, hogy valaki most kimarad, néha csúnyán hangozhat, volt is belőle konfliktusunk bőven, de sokat fejlődtünk ebben. Nincsenek már sértődések a kreatív hangszerelési-zeneszerzési döntések miatt. Ugyanakkor azért még előfordul, hogy a „régi” módszert választjuk – vannak olyan szerzeményeink, amelyeknek egyszerűen jól áll, ha egyben, egyszerre rögzítjük őket.
Visszatekintve úgy érzed, hogy a Kikötő amilyen ajtót berúgó lendülettel bírt, annyira kiforratlan volt még?
Azon az albumunkon még sok volt a kimunkálatlan zenei rész. De jobban belegondolva, nem is csodálkozom ezen. Leginkább arra figyeltünk akkor, hogy egyáltalán fel tudjuk venni a dalokat, mivel az volt életünk első nagyobb volumenű stúdiózása. Nagy volt rajtunk a nyomás, kevés volt az időnk. Most viszont gyorsabban dolgozunk, és több időnk van kigondolni azokat az apróságokat, amiktől szerintem igazán jó tud lenni egy lemez.
Kire hárul a hangszerelés és az apró finomságok menedzselése?
A zenekarban én vagyok leginkább irányításmániás a dalszerzés terén, de szerencsére nem nekem kell kimondani az igeneket és a nemeket. Ezekre ott van a mi csodálatos zenei rendezőnk, Lee Olivér – a stúdiózás során ő a főnök. Mármint ezt hülyeség így megfogalmazni, mert a dal a főnök minden esetben, de Olivér az, aki „kifaszázza” a számokat, vagy ha úgy van, egy-egy vitás helyzetben döntést hoz. Persze, én is igyekszem minden döntésnél jelen lenni, de bízunk Olivér ítélőképességében. Meg egyébként is, úgy a jó, ha minél többen véleményt alkotunk a csapatban. Épp emiatt szép a zenekarban való alkotás. Azt például nagyon szeretem, amikor a felvételi procedúra során elmélyedünk a munkafolyamatban. Teljesen más tudatállapotba kerülünk. Olyan, mint amikor gyerekként akár órákra teljesen belefeledkezel a játékba – nekem legalábbis ezt az érzést hozza vissza minden olyan alkalom, amikor huzamosabb ideig koncentráltan dolgozunk egy anyagon. Meglepően jó dolgok tudnak kijönni ilyenkor a zenészekből, még belőlünk is.
Szóval ti most már a klasszikus stúdióba bevonulás, a közös „műhelymunka” hívei vagytok.
Csak sosem ér véget ez a műhelymunka. A határidőkkel mindig bajban vagyunk, még egy lemezünk sem készült el a tervezett dátumra. De legutóbb ezt nem is bántam, mert nagyon sok jó ötletet sikerült még belevinnünk a számainkba azokon az alkalmakon, amik már a tervezett időkorláton túlnyúltak. Sőt, szerintem vannak olyan megoldások, amik más helyzetben meg sem születhettek volna.
Lee Olivér az Aurevoir. történetének legelejétől veletek dolgozik. Honnan az ismeretség, hogyan került ő a képbe?
Zenekarunk tagjainak, Fejér Misinek és Fejér Ágostonnak van egy rakat bátyja – most specifikusan Simonra gondolok közülük, aki fantasztikus zenész, tőle tanultam gitározni. Simon nagyon sokat segített nekünk – már az Aurevoir. előtti időkben is – a gimis garázszenekarunk útjának egyengetésében. Ő viszont egyéb elfoglaltságai miatt nem tudta a kezébe venni a zenekar dalrögzítési folyamatait. Így ajánlotta végül jó barátját, Olivért, akivel felvettük az első EP-t. Bevált és velünk is maradt.
A dalok stílusának alakításában rá is támaszkodtok? Mit hozhat ő a hard rock-, grunge- és alterközegből (vagy épp a saját akusztikus hangszerelésű munkáiból) a ti anyagaitokba?
Legutóbb például az elektromos gitár profibb használatában volt segítségünkre, vele sikerült megtalálnunk igazán ennek a hangszernek a helyét a dalainkban. De Olivér magával hozott némi letisztultságot is. Abban az értelemben legalábbis, hogy ő egy olyan produceri iskolát képvisel, amely inkább az alacsony számú, de tisztán, érthetően szóló hangsávok felvételét szorgalmazza ahelyett, hogy rengeteg egyszerre hallható háttérsávból állna össze a dalok szövete.
A Deák rét sikerültségével kapcsolatban van még valami, ami felmerült bennem. Ha a zenekar történetét nézzük, az kitűnik, hogy a 2015-ös hivatalos megalakulásotok után az első EP-re ugyan két évet rávártatok, viszont rövidesen elkezdődött egy nagyon intenzív időszak számotokra. 2017 és 2019 között három lemezt adtatok ki: a kislemez Ethno-beatet, majd a Kikötő és a Forduló nagylemezeteket. A zenekar karrierje akkoriban erősen felfelé ívelt, azonban jött három év, amíg semmilyen megjelenéssel nem rukkoltatok elő, egészen a tavalyi albumig. Tudom, volt közben egy világjárvány, de mégis: mi történt veletek abban az időszakban?
Mint mindenki akkoriban, javarészt otthon voltunk, emiatt nem próbáltunk, nem koncerteztünk. Mindannyian a saját életünkkel voltunk elfoglalva. Ami egyébként ránk is fért – mármint a kényszerszünet és a magunkba szállás is –, merthogy, ahogyan mondtad, nagyon sokat voltunk együtt a pandémia előtti időszakban. Annyira pörgettük a szekeret és annyira versenyben voltunk, hogy egymás agyára mentünk. És nem volt lényegtelen tényező az sem, hogy a zenekarba ölt rengeteg idő miatt az életünk szinte minden más területét elhanyagoltuk, holott akkor még alig kerestünk belőle bármit. Tudod, van ez az állapot, amikor egy zenekar épp a szélesebb ismertség kapujában áll, és jönnek egymás után a meghívások, megkeresések, de önmagában még nincs akkora neve a formációnak, hogy ahhoz megfelelő fizetés is járjon…
… és akkor jön a „sok koncert kevés pénzért” időszaka.
Pontosan. Tehát ebből származott egy alapfeszültség már a bezárások előtt is, amelyet valahogyan fel kellett volna oldanunk, csak a nagy hajtásban nem volt időnk erre figyelmet fordítani. De ugyanígy benne volt ebben a három év „albumtalanságban”, hogy – mint egyébként sok zenész, zenekar esetében – épp a 2020-as évben álltak úgy a csillagok, hogy azt láttuk, az a mi évünk lesz. Bekerültünk a Nagy-Szín-Pad! tehetségmutatóba, sikeres volt a Forduló lemezünk, meg összejött még egy telt házas Akvárium-koncert is. Nagyobb színpadokra, jobb idősávokba kaptunk abban az évben meghívást – ezt húzta keresztül a Covid. Nem azt mondom, hogy feldolgozhatatlanul nagy trauma volt, de átmenetileg elvette a kedvünket a zenéléstől. Kellett egy kis idő, hogy visszaszerezzük az önbizalmunkat, hogy a hozzáállásunkat visszaépítsük, és elhiggyük, van értelme annak, amit csinálunk.
De jobb később, mint soha. Az idei évre szerintem már bőven behoztátok a „lemaradást”.
Hát igen, az idei nyár nagyon durva! Nem is értem, hogy ez velünk hogyan történhetett meg. Nagyon hálásak vagyunk a közönségnek meg a fesztivál- és koncertszervezőknek ezért a rengeteg figyelemért, amit mostanában kapunk. Én még alig merem elhinni, hogy tényleg itt tartunk.
Ha már a népszerűséget említetted: a ti felfutásotokat mindig is érdekesnek találtam, mert szerintem ti annak a zenészgenerációnak az utolsó képviselői vagytok, akiknek még elég volt a „klasszikus” modellt követniük: nem volt szükségetek hiperprofesszionalizált közösségimédia-jelenlétre, előre eltervezett, patikamérlegen kiszámolt építkezésre. Elég volt néhány lehengerlő koncert egy-egy Open Mic-esten, aztán a folyamatos személyes jelenlét a klubszíntéren ahhoz, hogy hónapról hónapra nőjön a közönségetek. Emlékszem, hogy már a kezdetekkor szájhagyomány útján híre ment a zenekarnak, pedig a bemutatkozó EP még a kanyarban sem volt.
Én is úgy gondolom, hogy az egyik utolsó zenekar vagyunk, akiknek még sikerült az eredeti „rock and roll-módszerrel” elindulni a pályán. Fogalmazhatunk úgy is, hogy mi vagyunk a jelenkori magyar könnyűzene legfiatalabb boomer-zenekara. Akik kicsit később kezdték, mint mi, már tök más iskola abban az értelemben, hogy profik és tudatosak. Az Open Mic-közeget amúgy én is nagyon fontosnak és szerencsésnek tartom az indulás szempontjából. Ezeknek a fellépéseknek köszönhetően sohasem volt olyan koncertünk, még a legelején sem, amin kellemetlenül kevesen lettek volna. Mert egészen más úgy elindulni, hogy már alaphangon van egy „hallgatótáborod”, mondjuk, körülbelül 200 fő, akik eljönnek meghallgatni a koncertjeidet. Ha ennyien vannak a bulin, akkor már az újonnan beeső 20 főnek is egészen más élmény lesz az este.
Így, ebből az „előnyből” indulva fonódott tovább szépen, organikusan a történet – valóban szájról szájra terjedt a hírünk, akár egy népdal. Egészen romantikus és némileg szürreális ebbe belegondolni, hogy ez még megtörténhetett a 2010-es évek második felében Budapesten. Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy ez a „befutás” kizárólag a fővárosra igaz. A nem Pest megyei városokban önálló koncerteket még most is nehezen tudunk adni. De ez is általános jelenség szerintem a magyar zenekaroknál: Budapesten mindenki nagyba van, vidéken meg örülünk, ha kijövünk nullára. Ebben amúgy igyekszünk fejlődni, most nyáron is elég sok lehetőséget kapunk arra, hogy az ország különböző pontjaira elvigyük a zenénket. És ki tudja, lehet, hogy jövőre már pluszosak lesznek a vidéki klubbulik is.
Addig is, még itt a fesztiválszezon legjava. Merre lehet majd elcsípni titeket mostanában?
Sok fesztiválon ott leszünk, például a Művészetek Völgyén július 21-én lépünk fel, zenélünk Sátoraljaújhelyen a Déryné Fesztiválon, de augusztusban még megjárjuk Erdélyt, a Szigetet, nyár végén pedig a Kobuciban adunk egy maratoni, közel kétórás önálló koncertet.
Nyitókép: Agócs Márton, az Aurevoir. zenekar frontembere
