A Vándorszínészek című film főszereplője egy fiatal katona (Mohai Tamás), aki elszökik a seregből, majd belefut egy színtársulat előadásába. A bemutató után azonban verekedés tör ki, az egykori katona is megsérül és elájul, végül a társulat zötykölődő szekerén ébred. Csatlakozik a színészekhez, akiknek az a vágyuk, hogy Pestre menjenek és kőszínházban játszhassanak. Az út során szerelmek szövődnek, viszály dúl közöttük, puskadördülés és akasztás is szerepel a listán, egyikük elárulja, a másik társuk megmenti őket. Összetartanak vagy különválnak? Nos, erre hadd válaszoljon majd a film.
Legalább egy híres magyar filmet ismerhetünk, amely vándortársulatot helyez a középpontba: Darvas Iván és Krencsey Marianne főszereplésével emlékezetes alkotás született az 1955-ös Liliomfival Makk Károly rendezésében. De vajon milyen a Vándorszínészek című film? Hogyan mutatja be Sándor Pál rendező a színészi életet?
A film nem rest kalandokba keverni a szereplőit. A cselekményből adódóan a színészeket mindig különböző helyszíneken vagy éppen út közben, némelyik jelenetben lélegzetelállító tájon látjuk. A cselekményben gazdag történetnek azonban megvan az árnyoldala is. Színészeinkkel olyan sok minden esik meg a filmben, hogy ezek közül egy is elég lenne egy történetre, legyen szó felbukkanó szülőről, halálról, csalásról, árulásról, párbajról, bosszúról. Több komolynak tűnő szituációba futunk bele, de számomra végül egyik sem vált meghatározóvá; egyik mozzanatra sem mondhatom azt, hogy az volt a történet csúcs- vagy fordulópontja, kulcsfontosságú pillanata.
Sándor Pál filmjének főszereplője a szökött katonát játszó Mohai Tamás, valamint a társulat direktorának lányát, Emmát alakító Martinovics Dorina. Bár a film egyik fő szálát az ő kapcsolatuk jelenti, a többi karakter sem pusztán mellékszereplő. A két fiatal kapcsolata kiegészül Zengő és Zengőné (Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter) civódásaival, a társulat direktorának (Gáspár Sándor) domináns karakterével és a fiatal Borostyánnal (Ifj. Vidnyánszky Attila), aki színész szeretne lenni. A hat állandó szereplő mellett időről időre feltűnik az öreg Kova (Hegedűs D. Géza), és Komáromy (Kovács Krisztián) is csavar egyet a történeten.
Láthattunk már a külföldi filmek között példát arra, hogy a párhuzamosan zajló élettörténetek jól működnek (gondoljunk például az Igazából szerelem című kasszasikerre). A Vándorszínészeknél viszont azt érzem, hogy a készítők összemosták az egymás mellett futó cselekményszálakat. A közös témát a társulat céljai, problémái, feladatai jelentik, ugyanakkor nagy hangsúlyt kapnak a szereplők saját vágyai is. A két elem azonban kioltja egymást: a film nem tud elmélyülni sem a szereplők magánéletében, sem a közös terv, álom valóra váltásában. Homály fedi a Pestre jutás célját, miközben a felszínen kapargatja a színészek életét.
A Vándorszínészek hibája talán az, hogy túl sok mindent akartak belezsúfolni egyetlen filmbe. Legyen szerelmi történet, de mutassa meg egy vándortársulat életét, legyen benne dráma és csavar, de lelkesedés és remény is, legyen vígjáték, de legyen tragédia is. Így azonban a cselekmény és a szereplők jelleme kidolgozatlannak hat, ritmusa lassú és kissé zavaros. Hiányzott az utazás tétje, hiányoztak az igazán mély- és tetőpontok, és sokszor az a fordulat is, amely igazán nagy változást, fejlődést idézett volna elő a szereplők életében, jellemében.
A Vándorszínészek című film pozitívumai közé tartozik viszont, hogy számos gyönyörű jelenetet láthatunk az utazás során, és olykor a színészi hivatás kulisszatitkait is bemutatja a film. Rávilágít arra, milyen nehéz ez a szakma, hogy a színészeknek minden helyzetben hitelesen kell bemutatniuk egy-egy érzelmet, eljátszaniuk egy szerepet. Érzékelteti a tudást elsajátításának lépcsőfokait, de ugyanakkor azt is, milyen könnyen összetéveszthető a színjáték a valós érzelmekkel, és a valós érzelmek is összekeverhetőek a színjátszással.
A film során a bujdosó katona karaktere vezeti a nézőt, általa beleláthatunk a színészek közti hierarchiába, végigkövethetjük ennek leomlását és átrendeződését. Megismerhetjük a vándorszínészek színpadon zajló és színfalak mögötti küzdelmeit, nehéz életkörülményeit, harcukat az időjárással, az előadások megszervezésével. Láthatjuk az első gyermeki szárnypróbálgatásokat, átélhetjük a fiatalok lelkesedését és kételyeit, megtapasztalhatjuk az idősebb, már-már veterán színészlegendák szeszélyeit. A cselekménybe bújtatva több ilyen felfedezést tehet a figyelmes néző, akire a film végén egy szép, összefogó jelenet és egy kis titok vár.
A színészek élete egyszerre izgalmas játék és erőt próbáló feladat. Játék, hiszen darabról darabra más-más helyszínen, díszletben, történetben, szerepben találhatják magukat, bármelyik korba elrepülhetnek, bárki bőrébe belebújhatnak. Ugyanakkor ez jelenti a feladat nehézségét is. Teljes valójukkal kell belehelyezkedniük a történetbe mindenféle kapaszkodó vagy biztonsági kötél nélkül. És igen, erre az időre félre kell tenniük saját személyiségüket, problémáikat, fel kell venniük valaki máséit, miközben szem előtt kell tartaniuk a valóság és a képzelet közt húzódó keskeny határvonalat.
Ha a Vándorszínészek című filmben mindez még nagyobb hangsúlyt kapott volna, akkor a néző is igazán megérthette volna, miért választják a színészek ezt az életformát minden bizonytalansága és nehézsége ellenére. És bár hiányérzetem volt a film után, mégis számos erénye van. Megérte végigkövetni, hogyan lesz egy katonából színész, hogyan lehet kirángatni egy házasságot a mélypontból, hogyan lehet békejobbot nyújtani, hogyan lehet valóra váltani álmainkat, és hogyan lehet lemondani róluk egy magasabb cél érdekében. Mindezt kiváló színészi játékkal és törékeny emberi sorsokkal.
Révy Orsolya
Fotók: Szlovák Judit
