„Miért maradjon meg a díszlet egy elporladt előadásból?”

Remete Kriszta jelmeztervező szerint az újrafelhasználás egyrészt kényszer, másrészt praktikum, harmadrészt tervezői módszer. „A színházvezetőben kettőség munkál. Egyrészt a felkért alkotóknak van egy víziójuk, amelyet meg akarnak valósítani és amire felkérték őket. Másrészt az éves működési költségvetés is fontos szempont. Nem mellékes, hogy egy adott produkcióra milyen keretek állnak rendelkezésre, például raktárkapacitás terén. A két szemléletnek együtt kell járnia” – állítja Barnák László, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója.

Ez a kompromisszum mára gyakorlattá vált, reagált a felvetésre Khell Zsolt díszlettervező. Megjegyezte: ahol ő dolgozik, ez szinte mindig anyagi kérdés. Van, amikor számára is jólesik újrahasznosítani a rendelkezésre álló régi anyagokat, főképp, ha az előadás szellemiségének megfelelő tervek születnek. Azokban a színházakban, amelyeknek van műhelyük – ilyen elég kevés van az országban –, mindenki félreteszi a lejátszott előadások díszleteit, amelyeket később újra felhasznál.  

„A díszletet nem mindig éri meg visszabontani, ez olykor drágább, mintha új eszközöket vagy alapanyagokat vásárolna a színház” – jegyezte meg Barnák.

A jelmezek
esetében más a helyzet, mondta Remete Kriszta, bár a koncepció ez esetben is
meghatározó. Ő szereti az újrahasznosított anyagot, mert annak története, titka
van. „Van olyan színház, ahol nagyon gazdag és strukturált raktár van, amelyben
jól lehet keresni, de olyan is van, ahol nincs erre mód. Mindannyian küzdünk a
költségvetéssel, ami alapvetően meghatározza a lehetőségeket.”

„Fölösleges elvárni, hogy a művészeti produktum környezettudatosan jöjjön létre. Ha egy képzőművészeti alkotás esetében a fenntarthatóságot előtérbe helyezik, azzal az egész film- és színházi világ megkérdőjeleződik” – állította Khell Zsolt.

Barnák szerint sem lehet elsődleges szempont a fenntarthatóság, hisz a színház sajátja, hogy olyan terek jöjjenek létre, amelyek az előadást szolgálják. Ez inkább a költséghatékonyságról szól, tette hozzá. Az már más kérdés, hogy a színház mit kezd azokkal a díszletekkel és jelmezekkel, amelyek „kifutották a maguk útját”.

Khell Zsolt két példát is említett az újrahasznosításra. A Miskolci Nemzeti Színház Hermelin című előadásának létrehozásakor nem az volt a cél, hogy elsősorban újrahasznosított dolgokat használjanak, de a költségvetés átszámolása után kiderült, csak erre van mód. „A harmadik felvonásnak olyan külsőt adtam, ami egyáltalán nem jellemezte a kort, egy hazugság volt, de ennek árán a másik két felvonásban valamennyi pénzt meg lehetett takarítani. A másik Szombathelyen esett meg, ahol azt mondták, hogy a Revizor díszleteiből csináld meg a Farsang című előadást. Egyébként nagyon jól sikerült, vagyis a kényszer néha segítség.”

Barnák szerint vannak olyan tervezők, akik szerződéses formában előre rögzítik az alkotás további felhasználási módját. Ebbe a kategóriába tartozik az online térbe való kiközvetítés is.

Khell azt mondta, nem az a kérdés, hogy a tudta nélkül felhasználják-e a művét, inkább az, hogy fizetnek-e érte.

„Sok kellemetlen eset után most már elég aggályos és körültekintő szerződést szoktam kötni, amiben leírjuk, hogy ha újra felhasználnak egy díszletet, azt csak a hozzájárulásommal tehetik. Lehet, tegyék, de adjanak érte pénzt” – szögezte le.

Remete Kriszta ebben rugalmasnak vallja magát, ha előre tud róla. Ha viszont senki sem jelzi számára, és a színházban ülve derül ki, akkor bár nem perel be senkit, de a kellemetlenséget megjegyzi. „Amikor egy jelmeztervező felhív, akkor általában mindenbe beleegyezem, mert mindannyian nyúzódunk ebben a szakmában. Segítsük egymást!” – fogalmazott. Hozzátette: van, amikor kifejezetten örül, ha egy régi jelmeze bekerül egy darabba.

Khell Zsolt elmondta, néhány éve volt egy kezdeményezés, mely szerint a díszleteknek és a jelmezeknek legyen országos nyilvántartása, de az ötlet hamvába holt. Megjegyezte, minden évben olyan sok színházi produkció születik, ami miatt nem is életszerű, hogy a színházak naprakészen katalogizálják a készletet.

A közönségben helyet foglaló Antal Csaba díszlettervező a hozzászólásában hangsúlyozta: a jelmez és a díszlet képzőművészeti érték, amelyeket meg kellene őrizni. Felvetette, hogy a kiemelkedő előadások díszleteit nem kellene szétbontani, hanem megfelelő helyen tárolva időnként újra be lehetne mutatni a közönségnek. A látvány ugyanis hihetetlen értéket képvisel egy előadás sikerében vagy tartalmában.

Antal Csaba másnap nyílt levelet írt a Vígszínház igazgatójának, miután a Hamlet – amely 2017-ben elnyerte Az év díszlete díjat – véglegesen lekerül a színház műsoráról. „Ez szomorú pillanat, de a színház elmúló műfaj, így érthető a döntés” – reagált Antal.

„Azzal a kéréssel fordulnék hozzád, hogy ne adj ki bontási engedélyt a Hamlet díszleteire, kellékeire, őrizd meg, ne hasznosítsák újra aluszerkezetét, plexitábláit, ne kerüljön másik előadásba Yorick gigantikus koponyája, teszem azt Faust dolgozószobájába vagy másik Hamletba. A gondos megőrzés kérésével nemcsak hozzád fordulok, hanem az összes színházhoz, ahol a tehetség okán kiemelkedő előadások születtek, és díszletek, illetve jelmezek a Kritikusok díjában vagy Az év tervezője díjban részesültek vagy ha más okból fontosnak tartotok egy előadást.”

A nyílt levelet többen üdvözölték, köztük Mohácsi András képzőművész. Mint fogalmazott: „A díszlet ugyanolyan fontos lehet, mint egy könyv, egy festmény, egy szobor. Az előadás elmúlhat, mégis, néha az az egykori színházi tér olyan elemeket mutat, amelyeket érdemes lenne megőrizni, újraértelmezni, mint egy szövegkönyvet. A vizualitás értelmezéséről, annak a kultúránkban a betöltött helyéről gondolkozni jó. Szép munka. A többi néma csend.”

Mohácsi János rendező azonban másképp látja a helyzetet. „Miért maradjon meg a díszlet-bútor-jelmez-kellék egy elporladt előadásból? Múzeumnak? A díszlet újraértelmezése alatt meg nem tudom, mire gondoljak.”

Fotók: Jó kérdés/Szkárossy Zsuzsa