Idén két kiváló szerző, Kovács András Ferenc és Dobai Péter mellett önt jelölték Prima Primissimára irodalom kategóriában. Foglalkoztatják a díjak?
Fiatalon, amikor írni kezdtem, nem tudtam felmérni, milyen óriások közé kerülök a magyar irodalomban, Balassitól József Attiláig. Tudatlanság és kalandvágy kellett hozzá. Akkoriban az volt a díj, hogy az általam tisztelt költők: Csoóri Sándor, Kormos István és Nagy Gáspár befogadtak, biztattak. Az első elismerésemet, a legjobb első kötetesnek járó díjat az irodalmárszakma szavazta meg nekem. Nem kaphattam meg, mert éppen pár nappal korábban írtam alá egy nyilatkozatot, a Charta ’77 prágai aláírói mellett kiálló szöveget. 1979 volt, és a „nagymacskák”, a birodalmak már akkor sem szerették, ha belecincognak a vitáikba.
József Attila-díjra is akkoriban jelöltek először, de 1980-ban Szentendrén egy fiatal írók által tartott fórumon megemlítettem a hozzászólásomban Kádár János szerepét. 1956 és hazánk orosz csapatok általi megszállása 45 évig olyan tabu volt, hogy az iskolában nem is tanították. Elengedtek a New York-i nemzetközi költőfesztiválra – gondolom, abban reménykedtek, hogy nem jövök vissza –, de a József Attila-díjat csak a rendszerváltás után hat évvel, 1995-ben kaptam meg. Akkor már az elégtétel érzése sem volt meg bennem, hiszen úgy gondoltam a díjakra, hogy szinte szégyen, ha „ezek” valakit kitüntetnek.
Azóta sok díjat, például Babérkoszorút és Ratkó József-díjat kaptam, és már nem tartom szégyennek. A Prima Primissima nagyon fontos helyet foglal el a díjak között, hiszen a banki szféra, vagyis csúnya szóval pénzemberek adják a tudomány, a kultúra embereinek, és ez nagyon jó érzés. Köszönet illeti őket ezért. Már a jelölés is öröm, nagyon jó csapatba kerültem. Innentől kezdve szinte már csupán gyönyörű játék. Csak az fáj, hogy sokan már nem élnek, akik velem örülnének.
Tavaly megjelent, Kínai legyező című verseskötetében kiemelt szerep jut az emlékezésnek, a veszteségeknek. Összegzés, a hiányok felmérése, nyelvi megformálása ez a könyv?
Az ember életében tulajdonképpen minden pillanat számvetés. Hiszen honnan tudhatod, mennyi időd van még? Azt a sors, a párkák, felsőbb hatalmak döntik el. Ők dobják a kockát. Aki nem ír, abban is van késztetés föltenni a kérdést: hol tartok, ezt akartam? Elég nekem ez a két gyerek? Vagy még sok is? Szeretem-e a társamat igazán? Lesz-e még munkám holnap? És életem? Mi hiányzik? Mi hiányzik, ami fontos? Nem annyira a pénz, hanem inkább a lélek hiányai, állapota a fontos.
Önnek nem akármilyen életet szőttek a párkák. Nemzedéke a saját bőrén tapasztalta meg az elnyomást, a szabadságnélküliség állapotában való berendezkedést, ám ez nem jelentette azt, hogy a diktatúra teljes mértékben kontroll alatt tarthatta a magánéletet. Hogyan látja: mi volt abban az időszakban a szabadság, ön hol és hogyan találta meg?
„A szabadság legfőbb feltétele, hogy ne félj” – írta Bibó István. Talán szabadnak születtem az ötvenes években is. Az volt a szabadság, hogy nem volt telefon, vonalas se, nemhogy mobil, volt a sarkon egy telefonfülke, és ennyi. Volt három mozi a kerületben. Ma nincs egy sem. Ha hiányzott valaki, felhívtam. Vagy becsöngetett az ajtón három-négy már nem teljesen józan barátom két üveg borral: „Szia, Böske, hogy van a macska?” Ilyenkor nehéz azt mondani, hogy hagyjatok békén, dolgozom. Lehet, de nem illik.
Ma úgy van, hogy egy héttel előtte fixálni kell az időpontot vagy azt mondani: „Bocs, de épp indulok Bécsbe. Most nem jó.” Az e-mailek is félrevezetők. Esetleg belehabarodom valakibe, aki túl sok üzenetet küld, közben neki ott a családja, és jól elvan, csak szeret e-mailezni. Az emberi kapcsolatok szétrobbantak. Nem tudok szemkontaktust létesíteni senkivel: sem az orvossal, mert a monitort nézi, sem a buszon ülő emberrel, mert tízből hét a mobiljára borul. A magánéletem totális kontroll alatt van. Bemegyek egy Lidlbe, mert most nyitották meg, kíváncsi vagyok. Ezután kétnaponta kapom a kérdéseket a telefonomra: „Hogyan volt megelégedve az áruházunkkal?” Megadtam én nekik a telefonszámomat? Honnan tudják? Most digitális diktatúra van, de mondhatjuk digitális penetrációnak is.
Ezzel szemben a diktatúrában?
A Kádár-rendszerben tudtuk, ki a besúgó, nem volt gond. Én akkor is ugyanazt mondtam, mint amit a verseimben leírtam. Értek persze meglepetések húsz évvel később: például hogy a legjobb barátaim is jelentettek rólam. De akkor már nem számított. Úgy tűnik, a nyelvi alapú kultúrát felváltotta a képi és a digitális terrorizmus. Már nem kell az országot elfoglalni, elég az agyak fölötti uralom. A szellemi befolyásolás.
Nemrég az egyik ritka tévéműsorok egyikében, amit még nézek, az egyik beszélgetős műsor állandó szereplője azt mondta a másiknak: „Ne használd azt a szót, hogy hazaárulás.” Ugyan miért ne használja? A haza nem szalonképes vagy az árulás? Vagy ez az összetétel? A tabusítás ma is létezik. A beszélgetős műsorok körülbelül ugyanaz a hat-nyolc szereplője már megszokta egymást. Néha mímelnek egy kis vitát, de azt nem kockáztatják meg, hogy teljesen idegen embert hívjanak be, mert félnek, hogy felborítaná a „babazsúrt”. Egyébként már csak az emberek húsz százaléka néz televíziót. A saját Facebook-felületüket nézik helyette.
Készülő önéletrajzi könyvében a 20. századi magyar irodalom nem egy fontos alakja helyet kap, köztük például Csoóri Sándor, Páskándi Géza. Mi az, amit tőlük, az ő magatartásukból, morális hozzáállásukból tanult, és a mai napig meghatározza a gondolkodását, mi több, erőt meríthet belőle?
Sokan mondták: nem korai ez még, emlékiratot írni? Mihez képest? Lehet, hogy elég sokat éltem már, és holnap meghalok. Úgy gondolom, le kell írnom, amit átéltem, mert nem minden fér el a versekben, esszékben, tárcákban, regényekben. Meg érdekes időutazás szembesülni az akkori énemmel. A leveleimből, naplóimból sokszor egészen idegen ember néz rám. Jé, ez én voltam, ilyen voltam?
Nagy ajándék, hogy a barátaimnak tudhattam olyan írókat, akiket említesz. Megtiszteltek: leültek velem beszélgetni, nemcsak cseverészni. A személyiségük ereje, a tartásuk, a moráljuk, a világhoz való hozzáállásuk önkéntelenül is hatott rám. Mint a jó tanároké, akikből kevés volt. Akik nemcsak a történelemkönyvet tanították, hanem azt is, amit ők átéltek, ahogy ők értelmezik a világot. Lehet, hogy másnap már nem jöttek órát tartani, ez is benne volt a pakliban. Nem volt játék. Csoóri egy időben évekre ki volt tiltva a fél Magyarország iskoláiból, Páskándi pedig Románia legszörnyűbb internálótáborából menekült meg. Hogyne tanultam volna tőlük?
Gyakran nyilvánul meg közéleti kérdésekben. Az egyértelmű, hogy politika van költészet nélkül. Költészet nincs politika nélkül?
Nem lehetett nem megnyilvánulni közéleti kérdésekben, pedig akkor még nem volt tanácsos. Ösztönös késztetés volt ellentmondani, ha kellett. Most azt mondják: szekértáborok vannak. Nem jó ez a kifejezés, én inkább falkaszellemet mondanék. Az ősidők óta bennünk levő félelem a másik falkától, a gyerekeim védelme, a területem védelme, a szellemi önállóságom védelme. A politika elvan költészet nélkül, bár politikusok gyakran idéznek a céljaik érdekében rosszul, rossz helyen költőket. Ahogy semmi nincs politika nélkül, úgy költészet sincs. Nem létezhet. Amikor a költészet a legfontosabb létkérdésekkel foglalkozik, mondjuk azzal, hogy elvették a hazám kétharmad részét vagy hogy idegen baromságokat akarnak belém sulykolni, hogyan hallgathatna? A politika a civilizáció része, semmi sincs nélküle.
Hosszú ideje Zuglóban él. Maradt a régi patinájából valami a kerületnek? Nem romlott el végzetesen?
Zugló. Ez a legfájdalmasabb, hiszen itt élek, itt koptatom az utcákat, itt látom az ismerős hajléktalanjaimat, kutyáimat, a megszámolhatatlan szépség- és masszázsszalont. Zuglóban felépült egy csodálatos létesítmény, városrész, egy szellemi centrum: a Magyar Zene Háza. Ha arra megyek, mindig ott látom lebegni az égben Szinyei Merse Pál piros-fehér csíkos Léghajóját, mint a mesében. De ahol én lakom: a Bosnyák tér környéke lepusztult, koszos, elhanyagolt. Siralmas a bezárt boltok kirakatát nézni, kerülgetni a sörösdobozokat, hogy mást ne mondjak. Nincs pénz utcaseprőkre? Néha, ha van a közelben szemétláda, felszedek egy-két eldobott sörösdobozt, használt papírzsebkendőt. De én nem vagyok hajléktalan ember, otthon is van mit takarítani.
Klímaváltozás, világjárvány, háború, infláció… Optimista?
A globalizációt kihagytad. Illyés Gyula fiatalon elhatározta, hogy körülnéz a világban. Párizsba ment, a világ fővárosába; megismerkedett Tzarával, Eluard-ral, Aragonnal, az akkori költészet krémjével. Mire jutott? Hazajött, és megírta A puszták népét. Mert a puszták népét ismerte, és valahogy mi is azok vagyunk. A nagymamám még a pusztán nőtt föl. A családunk úgy taníttatott minket a húgommal, hogy mi már ne legyünk pusztaiak. De egy pici rész mindig marad bennünk belőle. „Gondolkodj globálisan, élj lokálisan”– szól a szlogen. Nem kevés olyan elhagyott vidék van még Magyarországon most is, ahol a gyerekek nem tudnak iskolába menni, mert nem jön a busz. Vagy bezárják a postákat. Nem szabad elfeledkezni róluk. És a több száz millió éhező, szomjazó, vegetáló ember Afrikában, Indiában, a világ más tájain – akik egyszer elindulnak? És ide jönnek, errefelé.
Összefoglalva: édesanyám magyarul szólt hozzám, amikor világra hozott, azóta ez a nyelv a hazám: magyarul álmodom, írok, élek. A trianoni országcsonkítás ellenére a magyar nép él a megmaradt területen. A magyar nyelv csodálatos ajándék, de feladat és felelősség is. Hogyan is írta Ady? „Őrzők, vigyázzatok a strázsán. Az élet él, és élni akar. Nem azért adott annyi szépet, hogy átgázoljanak most rajta véres, ostoba feneségek.” Miért ne lennék optimista?
Fotók: Kultúra.hu/Bach Máté
