Miért nem Bill Haley lett a legfőbb rock and roll idol?

Popkult

A hatvan évvel ezelőtt bemutatott Blackboard Jungle film – melynek sok köze nincs a rock and rollhoz, de főcímében elhangzott a Rock Around the Clock – nagyot pörgetett Bill Haley egy évvel korábban rögzített, ma már klasszikusnak számító felvétele eladási statisztikáin, olyannyira, hogy a szám júliusban és augusztusban összesen nyolc héten át vezette a Billboard listáját. Mégsem ő, hanem a nála tíz évvel fiatalabb Elvis Presley lett a kultúrtörténetben korszakváltást okozó új zenei stílus megtestesítője.

Bill Haley (1925-1981), American singer-songwriter, performing, December 12, 1974.
Christian Rose / Roger-Viollet via AFP
Bill Haley 1974-ben. Fotó: Christian Rose / Roger-Viollet via AFP

Hogy Elvis miért volt tökéletesen alkalmas arra, hogy testet öltsön benne a lázadás, arról itt írtunk részletesen, pedig a rock and roll legemblematikusabb dalához, a Rock Around the Clockhoz sok köze nincs: nemcsak nem ő jegyzi, de még műsorra sem tűzte soha (az éterben keringő, rá hasonlító változatot az előtte tisztelgő Rick Lenzi adja elő 2015-ben). 

Az 1954-es dal szerzői, az idősebb generációhoz tartozó James E. Myers (1919–2001) és Max C. Freedman (1893–1962) pusztán remek iparosként írták azt, ahogy korábban countryt, Hollywood-popot, bármit, amiből üzletet remélhettek. A legenda szerint a Rock Around The Clock dallamát Myers egy ujjal pötyögte a zongorán, eközben próbált szövegsorokat kitalálni hozzá. Látogatóba érkező szerzőtársa, Freedman segített kialakítani a végső szöveget, javasolva, hogy a dal címe Dance Around The Clock legyen. 

Myers azonban maradt az eredeti címnél, így mutatta meg azt Bill Haley-nek, aki eleinte nem lelkesedett érte, mert szerinte akkori lemeztársasága (Essex Records) nem adta volna ki ezt a stílusától eltérő produkciót. Így a számot először 1954. március 20-án az olasz-amerikai Sonny Dae vette fel, lemezszerződésének lejárta után azonban Bill Haley megkereste Myerst, remélve, hogy az üzletember besegíti valamelyik országos lemezkiadóhoz. Cserébe felajánlotta, hogy egy-egy dalát lemezre veszi. Myers New Yorkban a Decca tehetségkutatójának, Milt Gablernek mutatta meg Haley felvételeit, és a visszaemlékezések szerint egy ebéd alatt nyélbe is ütötték az üzletet.

Így a Rock Around the Clock Bill Haley előadásában lett korszakalkotó.

Sonny Dae & His Knights: Rock Around The Clock (1954)

Bill Haley and his Comets: Rock Around The Clock (a dal 1955-ös filmváltozata)

De vele Haley voltaképpen csak egy évvel később, 1955 nyarán tört be a mainstreambe, azt követően, hogy a Rock Around the Clock felhangzott a Blackboard Jungle legelején, a feliratok alatt. Magának a filmnek amúgy még áttételesen sincs köze a rock and rollhoz, benne egy problémás bronxi iskolában egy tanár szemszögéből láthatjuk a nemzedékek közötti konfliktusokat, a felnőttek és fiatalok, az apák és fiúk életszemlélete, ízlése, értékítélete, erkölcsi felfogása között nyíló szakadékot. Az 1953-as The Wild One, illetve a három évvel későbbi Rebel Without a Cause mellett tulajdonképpen a Blackboard Jungle volt a harmadik fiataloknak készült kultfilm, de az előzőekkel ellentétben itt már a lázadás zenéje is megszólalt. 

Így a fiatal amerikaiak nemcsak rácsodálkozhattak erre a zenére, hanem annak előadóját, Bill Haley-t is a maguk nemzeti hősének tekinthették.

A Blackboard Jungle 1955 márciusi bemutatójakor Elvis Presley amúgy már a negyedik kislemezét (Baby Let’s Play House / I’m Left, You’re Right, She’s Gone) vette fel az onnan bő ezer mérföldre fekvő Memphisben, de a Rock Around the Clock sikere minden képzeletet felülmúlt, és úgy tűnt, Bill Haley személyében megszületett az új rock and roll ikon. A többségi társadalmat megtestesítő fehér tinédzserek azonban mégis inkább Elvisre voksoltak. 

Választásuk persze egyértelmű volt. Elvis húszévesen zsigerből hozta a lázadó figurát, ráadásul hamvas volt és romlatlan, a nála tíz évvel idősebb, joviális testalkatú Bill Haley viszont addigra már sok mindent előadott a sikeresség érdekében. Miközben egyik szemével nem is látott, hisz gyerekkorában egy fülműtét során véletlenül elvágták a látóidegét. Így jellegzetes kacsafarok frizurájával a rossz szeméről szerette volna elvonni a figyelmet.

Mindenesetre Haley tizenhárom évesen azért ragadott gitárt, hogy valóra válthassa álmát, azaz a filmvásznon sikert arató „éneklő cowboy” legyen. Nyughatatlan kamaszként otthagyta a családi fészket, alkalmi munkákból tartotta el magát, különböző countryegyüttesekkel lépett fel, illetve belekóstolt a rádiózásba is.

Bill Haley and The 4 Aces Of Western Swing – Candy Kisses (1943)

Bill Haley and The 4 Aces Of Western Swing – Yodel Your Blues Away (1949)

Alig tizennyolc volt, amikor összegyűjtött annyi pénzt, hogy első dalát (Candy Kisses) felvehesse. Később a countryban akkoriban természetesnek tűnő jódlizásba merült el, és lett annak egyik legjelentősebb képviselője. Majd egyike volt az amerikai Dél kedvelt zenéit – hillbilly, bluegrass, honky tonk – játszó zenészeknek. Nem volt különösebben eredeti figura, de annyi szakmában eltöltött év után végre szeretett volna némi sikerhez jutni. Majd miután észrevette, hogy a fehér tinédzserek között a fekete rhythm and blues zenék iránt is mind nagyobb az érdeklődés, ezeket a többnyire jól táncolható felvételeket rendre műsorára tűzte. 

Miként egy későbbi interjúban visszaemlékezett: „Arra gondoltam, hogy ha mondjuk a dixielandben az első és harmadik ütemről a második és negyedik ütemre helyezem át a hangsúlyt, akkor a hallgatóság tapsolhat és táncolhat az ütemre. Így is történt. A többi már könnyű volt. A szövegekhez olyan refrént választottunk – Crazy Man, Crazy; See You Later Alligator; Shake, Rattle And Roll – amit gyakran mondogattak egymásnak a fiatalok.”

Az ötvenes évek hajnalán – a piaci igények folyamatos változása miatt – produceri javaslatra Bill Haley és kísérőzenészei (akiket Saddlemenről Cometsre keresztelt) modernebb fazonra váltottak. Lerúgták cowboycsizmáikat, eldobták széles karimájú Stetson kalapjaikat, és hóbortos nagyvárosi külsőt öltöttek. 

Bill Haley and his Comets: Crazy Man Crazy (1953)

Az 1953 áprilisában felvett Crazy Man Crazyn voltaképpen már minden megtalálható, ami zeneileg a rock and roll sajátja, mégis az egy évvel később New Yorkban rögzített Rock Around the Clock lett az, ami az új stílust leginkább megtestesítette. Olyannyira, hogy az 1956 márciusában bemutatott – Haley mellett többek között Alan Freedet, a Platterst és a Freddie Bell and the Bellboyst felvonultató – új nemzedéki filmnek is ugyanez lett a címe. Még ha abban sem Elvis, sem Jerry Lee Lewis, sem Chuck Berry, sem Little Richard nem volt látható-hallható.

Mindenesetre a Max C. Freedman és az ekkoriban Jimmy DeKnight álnéven dolgozó James E. Myers szerezte Rock Around the Clockkal nemcsak a szórakoztató zene történetében kezdődött forradalmian új fejezet (a rock and roll Beethovent és Frank Sinatrát egyszerre küldte múzeumba), hanem társadalmi vonatkozásban is. 

Először nyílt generációs szakadék a felnőttek és fiatalok világa között, és a háború után felnövekvő új nemzedék tagjai – a tinédzserek – elkülönülésüket, nyughatatlanságukat leginkább ezzel a nagy oktánszámú zenével tudták kifejezni. Ami csak az övék volt: csak nekik és róluk szólt, az ő lázadásukat jelképezte, az ő életörömüket vagy frusztrációjukat hirdette.

Big Joe Turner: Shake Rattle & Roll (1954)

Bill Haley and his Comets: Shake Rattle & Roll (1954)

A korabeli fehér előadókhoz hasonlóan Bill Haley persze rendre adott elő fekete slágereket is, mint például a Shake Rattle & Rollt (eredetileg Big Joe Turner), de a Rock Around the Clock mellett olyan emblematikus dalokat köszönhetünk neki, mint a See You Later Alligator, a Skinny Minnie vagy a Razzle Dazzle. 

No meg a rock and roll előadói közül elsőként turnézott Nagy-Britanniában, ahol 1957. február 5-én a Queen Elizabeth luxushajót négyezer hisztérikus rajongó várta Southamptonban, majd néhány órával később hasonló csődület kiabált – „Bill! We Love You” – a londoni Waterloo pályaudvaron is. Ahogy az egyik másnapi újság szalagcímében állt: „A brit oroszlán máris Bill Haley lábai előtt hever, pedig még egy hangot sem énekelt.” 

Bill Haley szigetországi érkezése a korabeli híradóban, 1957 februárjában

Haley szigetországi sikerét is értelemszerűen a Rock Around The Clock című dalnak, illetve a Blackboard Jungle című filmnek köszönhette, amely Nagy-Britanniában ugyanúgy felkavarta az ötvenes évek állóvizét, mint az Egyesült Államokban. Ráadásul itt a rock and roll a felsőbb körökben szintén hamar népszerűvé vált: a 21 éves kenti herceg szülinapi partiján az „udvari” zenészek csaknem kizárólag rock and roll dalokat játszottak, házimozijában Erzsébet királynő és Margit hercegnő szintén megnézte az eufóriát kiváltó filmet. Sőt, az uralkodó Bill Haley-t és zenekarát külön udvari előadásra hívta meg.

Nagy-Britannia tehát vevő volt a rock and rollra. Haley után pedig hamarosan érkeztek a többiek, Jerry Lee Lewis, Little Richard, Buddy Holly, Eddie Cochran és Gene Vincent. 

Majd a hősök után jöttek az ősök, a fekete blueselőadók, így Muddy Waters, Howlin’ Wolf, John Lee Hooker, Big Bill Broonzy, Rosetta Tharpe, Sonny Terry, Brownie McGhee és Louis Jordan. És a fekete művészek fellépéseiről rendszeresen terjedelmes cikkekben számoltak be a brit szaklapok, a Melody Maker vagy a Record Mirror.

Haley két utolsó angliai fellépése: 
Bill Haley & the Comets – The Royalty Southgate London (1979. március 8.)

Bill Haley & his Comets – See You Later Alligator / Rock Around The Clock (1979. november 26.)

Bár Bill Haley sosem ért el olyan sikereket, mint Elvis Presley vagy Jerry Lee Lewis, a médiában teljesen titkolt krónikus alkoholfüggősége ellenére folyamatosan végigkoncertezte a hatvanas-hetvenes éveket. Utolsó fellépéseit 1980 májusában és júniusában Dél-Afrikában adta, majd miután agytumort diagnosztizáltak nála, teljesen visszahúzódott a texasi házába, ahol 55 éves korában, 1981. február 9-én szívelégtelenségben hunyt el. 

És hát mégiscsak ő volt az, aki 1954. április 12-én egy New York-i stúdióban lemezre énekelte a rock and roll himnuszát, a Rock Around The Clockot, mely – a hatvan éve bemutatott Blackboard Jungle főcímdala révén – olyan fontos mérföldkőnek számít a populáris zene történetében.