Auschwitz bombázásának kérdése a nyolcvanas évek eleje óta tartja izgalomban a korszakkal foglalkozó történészeket. A problémát egy amerikai kutató, David Wyman vetette fel először. Korábbi cikkeinek összegzéseként 1984-ben kiadott The Abandonment of the Jews. America and the Holocaust 1941-1945 című könyvében a szövetségesek érdektelenségét, burkolt antiszemitizmusát okolja a bombázás elmaradásáért.
A Wyman-könyv óta gyakorlatilag folyamatos a vita, bár legtöbbször csak a nyugati szövetségesek felelősségét említik - az Auschwitzról szóló szovjet ismeretekről és szándékokról a nehezen hozzáférhető levéltári anyagok miatt szinte semmit sem tudunk.
Hazánkban legutóbb egy amerikai történész, Paul Miller dokumentumfilmjének bemutatója kapcsán került elő Auschwitz bombázásának problémája. Körülbeül egy évvel ezelőtt pedig felkerült az internetre egy közel ötmillió világháborús légifelvételt tartalmazó brit adatbázis, amelyben megtekinthetők az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborról készült 1944-es fényképek is. A képek láttán ismét felvetődik a kérdést: miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot?
 |
| Szövetséges légifelvétel Auschwitzról |
A nyugati szövetségesek különböző hírszerző szervei 1944 tavaszára már számos információval rendelkeztek a haláltáborok létéről és működéséről. Egyre több jelentés érkezett az európai ellenállási mozgalmaktól, az ULTRA hírszerző szolgálat megfejtette a német távközlési kódokat, 1944 áprilisában pedig két cseh fogoly, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler sikeresen megszökött Auschwitzból, és megírta beszámolóját, amely június közepére ért Londonba és Washingtonba.
Ekkorra már mind a brit, mind az amerikai vezetéshez megérkeztek az első olyan kérések, amelyek az auschwitzi gázkamrák, illetve a táborhoz vezető vasútvonalak bombázásától remélték a népirtás megakadályozását. A katonai akciót javasoló zsidó szervezetek mellett az elképzelés legjelentősebb támogatója az 1944 januárjában létrehozott amerikai War Refugee Board (WRB - kb. Háborús Menekültügyi Bizottság) volt.
Mind a brit, mind amerikai kormányszervek részről merev elutasításba ütköztek azonban az Auschwitz bombázására irányuló javaslatok. A két legfontosabb hivatalos ellenérv az volt, hogy egyrészt egy ilyen hadművelet jelentős erőket vonna el a máshol lekötött szövetséges légierőktől; illetve hogy a fogva tartott zsidókon leggyorsabban úgy lehet segíteni, ha a háborút minél gyorsabban megnyerik. Mivel pedig ehhez a német hadsereg legyőzésén át vezet az út, fegyveres erőket "civil," azaz nem katonai célpontok ellen bevetni nem célszerű.
A valódi okok inkább a második ellenérvhez állnak közelebb. Miután a WRB - kihasználva Roosevelt elnök széleskörű felhatalmazását - támogatást kért a hadügyminisztériumtól, a minisztérium belső memorandumban hívta fel munkatársai figyelmét, hogy "az ellenség által üldözötteken a leghatékonyabban úgy segíthetünk, ha a tengelyhatalmak katonai erejének leggyorsabb legyőzését tartjuk szem előtt". Hasonló volt a brit védelmi minisztérium reakciója is. Ez a hozzáállás alapjaiban rontotta a WRB tárgyalási pozícióit.
A katonai vezetés minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy fegyveres erőket nem katonai feladatok megoldására vessenek be. Auschwitz bombázása olyan nem katonai művelet lett volna, amely precedenst teremt - egy esetleges bombázás után már katonai erővel kellett volna segítséget nyújtani minden menekültnek, politikai üldözöttnek, hadifogolynak, stb.
Ez a politika vezetett oda, hogy a háború teljes tartama alatt sem a brit, sem az amerikai fegyveres erők nem vettek részt szinte semmiféle - mai kifejezéssel élve - humanitárius műveletben. Az erről szóló döntés hadügyi körökben már 1944. februárjára megszületett, és nem is változott a háború végéig. A mindenféle nem katonai művelettel szembeni alapvető elutasító álláspont tehát már jóval azelőtt kikristályosodott, hogy az Auschwitz bombázásáról szóló javaslatok egyáltalán megfogalmazódtak volna.
