Miért őrülünk meg még ma is Csontvárytól?

A kiállítás a legkorábbi olajképekkel: az 1893-as Pillangókkal és az iskola előtti tanulmányokként ismert madárképekkel indít. Ezeken már látszik, hogy Csontváry elképesztő érzékenységgel nyúlt a témáihoz, sőt igazán meglepő, de már e korai munkáin is érzékelhető, hogy remekül bánt a színekkel. Ámulatba esünk attól, hogy ezek az állatok milyen aprólékos precizitással vannak megfestve, tekintetük pedig annyira szuggesztív, hogy bizonyos idő után úgy érezzük: nem is madárral, hanem emberrel nézünk farkasszemet. A Süvöltőt leterítő karvaly alatt elterülő szikla tektonikus felépítettsége megelőlegezi azt, amit A kis Taorminán vagy A Nagy Tarpatak a Tátrában monumentális vásznán látunk majd.

A kiállításon szerepel a művész első figurális munkája, az Almát hámozó öregasszony, valamint egyetlen önarcképe is, és külön szekciót kaptak azok a müncheni modellrajzok, amelyek hűen dokumentálják, hogy Csontváry a karaktereivel is remekelt. Ezeken a lapokon nem hideg portrék, hanem egyéniségek jelennek meg, akiknek a tekintetéből szinte a teljes életük kiolvasható. Ez azért is érdekes, mert Csontváry későbbi munkáin már kevésbé foglalkozik karakterek ábrázolásával. Ez alól talán az egyetlen kivétel a Marokkói tanító, a két eltérő világ határán álló ember. Arcán a világ összes fájdalma és bölcsessége tükröződik.

A fények bűvöletében című egységben azok a vásznak szerepelnek, amelyeken Csontváry a különböző napszakokat ragadta meg. Bámulatos, ahogy ezeken a fény-árnyék kontrasztokkal játszik, a világos és sötét árnyalatok ütköztetésénél azonban jóval több történik itt. Az Esti halászat Castellammaréban című festményen egy picivel vagyunk napnyugta után. A kép sarkában a lemenő nap fényének izzását még tetten érjük, de a háttérben álló hegy már sötétbe borult. Ez a puha kontraszt is nagyon izgalmas, az viszont már egészen rendkívüli, ahogy a mesterséges világítás hidegségét beemeli ebbe a jelenetbe, mert ettől misztikus hangulata lesz a kompozíciónak.

A Kairói pályaudvar atmoszférája is a fenségeshez áll közel: a mesterséges fényekkel megvilágított házak szinte kiugranak az előttük álló, feketébe burkolózó fasor elé, az alkonyuló nap és a kék ég melegsége elképesztően érzékivé teszi a kompozíciót. A Kocsizás újholdnál Athénban pedig éjszakai jelenetet villant fel: a lilás holdfényes égbolt pasztellessége a méreg- és olajzöld tujákkal ütköztetve kísérteties hatást kelt, de nem kevésbé lenyűgöző az utcai lámpák hideg és a lakásokból áradó meleg fények kontrasztja sem.

A következő térben Csontváry legfontosabb motívumai kerülnek elő: hegyeket, vízeséseket, mediterrán tájakat látunk. Már az is zseniális volt, ahogyan a Castellammare di Stabia című festményen a betonpartnak nekicsapódó hullámot megfestette, a Schaffhauseni vízesés lezúduló víztömege azonban talán még azon is túltesz. A pasztózusan megfestett felület annyira érzéki, hogy szinte halljuk a robajt, amint a zuhatag a szikláról lehull.

A Nagy Tarpatak a Tátrában grandiózus festménye a Baalbek és A taorminai görög színház romjai mellett a harmadik óriási méretű panorámakép, amely a nagyarányú távlatok mérhetetlenségét érzékelteti. Csontváry így mesélt róla: „(A) középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám. Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes, mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét.” Ezen a képen a tektonikus jelleg hangsúlyozása rendkívüli, ugyanakkor itt Csontváry sokféle minőséget ütköztet egymással. A háttér csupasz, rideg kősziklái éles ellentétben állnak a kép bal sarkán látható puha, zöld virágmezővel, akárcsak az ég pasztelles kékjei az előtér földes árnyalataival. A hullámzó ecsetvonások dinamikussá teszik a képet. Olyan érzésünk van, mintha az évmilliók alatt meggyűrődött hegycsúcsok a szemünk láttára lendülnének mozgásba. Ez a fajta ívesség izgalmas zeneiséget kölcsönöz a kompozíciónak.

A következő tér a kiállítás csúcsa. Csontváry legjei szerepelnek itt: a Baalbek, A taorminai színház romjai, valamint A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben. Az e három festmény közötti párbeszéd annyira intenzív ebben a monumentális térben, hogy a néző szinte beleszakad a látványba. Rázúdul az a rengeteg érzet, amit a vásznak közvetítenek. Egyik pillanatban azon ámul el, hogyan lehet ennyire izzóvá tenni egy felületet a rózsaszínek és a mályvák segítségével (Baalbek), a másikban pedig a kompozíciók térszervezési játékaira csodálkozik rá (Taormina), vagy arra, hogy a Panaszfal sokalakos kompozíciója mennyire sűrű. Szigethy Gábor így ír ezekről a vásznakról: A festő „megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény. Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog”.

A kiállítás a cédrusképekkel zárul, amelyeket a szakirodalom már régóta szimbolikus önarcképekként értelmez. Mint a kiállítás szövegében olvassuk: „Csontváry volt az egek magasságába emelkedő, az égiekkel társalkodó szent cédrus, és ő volt a magányos, tépett, az idők viharainak kitett pusztuló teremtmény is.” Anghy András pedig így írt róluk: „A természeti látvány önelvűsége a világító színek önértékével, amelyben a tárgyakat és helyszíneket megvilágító napfény és a festékszínekben testet öltő napfény egyidejűleg válik hangsúlyossá, Csontváry festői önértelmezésének kiemelt szempontját jelenti, melyre a képcím utal.” Oldalakat lehetne írni erről a két képről, valamint a hozzájuk illesztett Marokkói tanítóról, ami szintén egyfajta önarckép. De az is elegendő, ha csak megállunk előttük, és belefeledkezünk a látványba. Mert Csontváry képeinek igazán ebben van az erejük: el tudják érni, hogy elfeledkezzünk magunkról, eliminálják körülöttünk a valós teret és időt, és elhitetik velünk, hogy éppen a világ valamelyik lenyűgöző pontján szívjuk a levegőt.

A Szépművészeti Múzeum Csontváry-életműhöz kapcsolódó Múzeum+ esti programjáról itt számoltunk be.

A festőgéniusz alkotásait legnagyobb számban őrző pécsi Janus Pannonius Múzeum és a budapesti Szépművészeti Múzeum anyagából összeállított tárlat július 16-áig látogatható a Szépművészeti Múzeumban. Az életművet átfogóan bemutató közös kiállítás augusztusban érkezik Pécsre, az idén ötvenéves JPM Csontváry Múzeumba, ahol az együttes tárlatot szintén három hónapig láthatja majd a nagyközönség.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu