Bár a Deák17 Galéria REFLEX című kiállítását a járványügyi rendelkezéseknek megfelelően, a november 11-i megnyitót követően rögtön be is kellett zárni, a látogatóknak mégsem kell teljes mértékben lemondaniuk a négy őselem és az idő kapcsolatát kutató tárlatról. Nemcsak a kiállítótér fényviszonyai által állandóan változó műalkotások, hanem maga a tárlat is pillanatok alatt transzformálódott: november 16-tól virtuális kiállítás formájában nézhető meg és járható be egy 360 fokos sétával a galéria honlapján.
A tárlatot Sárai Vanda műkritikus megnyitóbeszédének szerkesztett változatával ajánljuk az érdeklődők figyelmébe. A zártkörű kiállításmegnyitó a galéria YouTube-csatornáján nézhető vissza.
Lemerülőben vagyunk
Első hallásra talán furcsának tűnhet az a kijelentés, hogy reflexszerű reakcióink nem minden esetben válnak a javunkra. Ez persze nem jelenti azt, hogy rendeltetésszerű működésükbe hiba csúszott volna. Sokkal inkább azt jelzi, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi és technológiai változásainak köszönhetően olyan szokásaink alakultak ki, amikkel reflexszerűen reagálunk bizonyos helyzetekre.
Sok esetben akár el is nyomva vagy kifordítva az alapvetően segítő szándékú testi vagy épp mentális válaszokat. Például, ha a testünk vagy az agyunk jelzi, hogy elfáradt, akkor iszunk egy kávét és minden erőnket latba vetve igyekszünk a be nem fejezett feladatra koncentrálni. Ahelyett, hogy félbehagynánk azt, és pihenés után ott folytatnánk, ahol abbahagytuk. Ha unatkozunk, reflexszerűen nyúlunk a telefonunk után, hogy a nap folyamán századszor is ellenőrizzük a híreket vagy az ismerőseink legfrissebb posztjait. Ahelyett, hogy egy kicsit átengedve magunkat a kényelmetlenségnek, tétlenek maradnánk pár percre és egyedül maradnánk a gondolatainkkal.
Mindeközben pedig a legritkább esetben tudatosítjuk csak magunkban, hogy ezek a pótcselekvések inkább leszívják, mint feltöltik az elemeinket. Pedig az elemeink le vannak merülve. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Elfáradtunk mentálisan és fizikailag is. Mégis azt érezzük, hogy nem tettünk és teszünk eleget. Mindeközben pedig folyamatos stressznek vagyunk kitéve, hiszen a legkülönfélébb, sok esetben láthatatlan, valós vagy épp csak vélt veszélyek leselkednek ránk. Pontosan erről szólt és szól is még mindig az idei, gyakran apokalipszishez hasonlított év is, hiszen a legváltozatosabb természeti és politikai katasztrófák tarkítják lépten-nyomon. A tűz, a víz, a föld, a levegő vagy épp az emberi természet – így vagy úgy, de testet öltve – oda csapnak, ahol a legjobban fáj.
Ünnepek nélküli korban élünk
Byung-Chul Han filozófus nagysikerű és sokat idézett szövegében, A kiégés társadalmában többek között arra keresi a választ, mi tudná útját állni az örvénylő mindennapok teljesítménykényszerrel áthatott áramlásának. Így fogalmaz: „Ünnepek nélküli korban élünk, egy ünneptelen korban. [...] Ünnepekkor az idő megszűnik létezni a múló, tünékeny pillanatok egymásutánjaként. Az ember bejárja az ünnepet, miként bejár egy teret, amelyben időzik. Az ünnep bejártakor semmi sem jár le. Az ünnep ideje bizonyos értelemben elévülhetetlen. [...] Az ünnepek és a szertartások hozzáférést nyújtanak az istenihez.”
Han értelemszerűen nem a karácsonyi készülődés előtt végletekig felfokozott stressz-szintről, sem pedig a vásárlóktól túlcsorduló plázákról beszél. Ezzel szemben a nem kommerciális, sokkal inkább az elmélyedést elősegítő művészetet alkalmasnak találja arra, hogy kirángassa a megfáradt egyéneket a mókuskerékből.
Erre tesz kísérletet a REFLEX is, ráirányítva a figyelmet a mikrotörténések szimbolikájára, a természeti elemek minket körülvevő, időnként le is taglózó erejére. A szorongás helyett szemlélődéssel teli lelassulást, a természeten való uralkodás helyett harmonikusabb együttélést propagálva arra ösztökél, hogy másképp éljük meg az időhöz való viszonyunkat: hogy az elhaladó percek sokkal inkább teljenek, ne csak múljanak.
Fotók: Bíró Dávid
