„Beszéltük az ángyommal, mivel lepjük meg az ipamékat…” Tegye fel a kezét, aki értette, miről van szó, mondhatnánk a népszerű showműsorok mintájára így, a házasság hetén. Amikor megházasodunk, a házastársunkkal kapunk egy sereg új rokont is. (A sereg lehet hadsereg vagy nyáj, csorda, a had szó egyik régi jelentése pedig nemzetség.) Az embernek tehát két úton is lehetnek rokonai: a vérrokonok a leszármazás alapján kapcsolódnak, a házassági vagy affiniális rokonság pedig a házassággal keletkezik. Izgalmas utazás áttekinteni a házassággal szerzett rokonok elnevezéseit, és az elnevezések eredetét. Induljunk hát el ezen az úton!
De kezdjük is mindjárt a házas, házasság szóval! Ez [a szó eléggé transzparens, a szemantika kifejezésével élve motivált jelentésű, ami annyit tesz, hogy felismerjük a szó elemeit, ezáltal a származását is. A házas szó a ház szóból az -as melléknévképző hozzáadásával keletkezett. A ház maga ősi, mégpedig finnugor örökség, azaz a magyar nyelv önálló élete előttről való. A további származékok (házasság, házasodik) pedig már a házas szóból erednek. Nem példátlan, hogy a házasodik kifejezés összefügg a ház szóval, ilyen a spanyol casarse vagy az oszmán evlenmek, ’megházasodik’ is (casa, ev ’ház’).
A házas, házasodik szavakra már a 15. század elejéről találunk példákat a mai jelentésükben. Pl. az 1450 körül keletkezett Bécsi kódexben, amely a legrégebbi fennmaradt magyar bibliafordítás, szerepelnek a hazaʃʃag, hazaʃkodnatoc szavak.
Mielőtt az esküvőre sor kerülne, a házasulandókat a menyasszony, illetve a vőlegény szóval nevezzük meg. A meny ősi, uráli örökség, eredetileg a rokonságba kerülő fiatal asszonyt, sőt általánosságban fiatal nőt jelentett. Ez utóbbi értelemben használjuk még ma is a kicsinyítő képzős menyecske változatát. Később szűkült a jelentése először a fiatal férfi rokon feleségére, további jelentésszűküléssel pedig eljutottunk a (szülők szempontjából) a fiú felesége jelentésig. A menyasszony tehát egy tautologikus (tautológia: szószaporítás, a tartalom két azonos vagy hasonló jelentésű szóval történő megjelenítése) összetétel, azaz olyan, amelyben a két tag hasonló jelentésű – na, de vannak ilyen szavak (pl. a búbánat), még ebben a kis írásban is lesz még ilyen szó.
A vő szó szintén uráli örökség, jelentése ’valaki lányának a férje’, és ez, a vő a szabályos alanyesete; birtokos személyjeles alakjai a veje, vejem stb. Ezekből a toldalékos alakokból keletkezett elvonással a vej alak. Hasonló eredetű a fej szó, amelynek szabályos nominativusa a fő. De jó példa a neje szó is, amely a nőnek a birtokos személyjeles alakja, tehát a neje = nője.
A vőlegény etimológiájára két lehetséges elmélet is létezik, sőt a kettő akár egyszerre is igaz lehet. Az egyik magyarázat a vőből származtatja: ’vőnek szánt, vőnek való legény’. A másik lehetőség, hogy a vőlegény szó vő eleme a vesz ige „v” nélküli tövéből képzett folyamatos melléknévi igenév, azaz a vőlegény vevő legény. Ez azért is lehetséges, mert régen bizony a vőlegény családja fizetett a lányért a menyasszony családjának. Ezt a magyarázatot támasztja alá az eladó lány kifejezés is.
Azt ígértem az előbb, hogy lesz még tautologikus összetétel. S bár nem látszik rajta, a férj szó bizony összetett szó, csak összetett volta mára rég elhomályosult, azaz a szó jelentéstanilag motiválatlanná vált. A férj előtagja a fiú vagy a fi, utótagja pedig a magyarban önállóan nem élő finnugor *er(j) szó (a csillag ez esetben azt jelenti, hogy a szót az összehasonlító nyelvészek következtették ki a különböző rokon nyelvekben meglévő változataiból). Ez utóbbi szó jelentése: valakinek a fia. Tehát a férj tkp. fiúfi, vagyis nyomatékosító szerepű szókettőzés, és kezdetben jóval általánosabb volt a jelentése: férfi. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a férfi szó további tautológiával a férj és a fi szavak összetételéből származik.
A férj ’férfi’ a menyhez hasonlóan jelentésszűkülésen esett át, így vette fel a ’férfi házastárs’ jelentést. A régi nyelvben, illetve nyelvjárásokban előfordult újabb jelentésbővüléssel a férj ’házastárs’, sőt ez utóbbiból újra jelentésszűküléssel ’feleség’ jelentésben is.
A feleség ismét motiváltabb, azaz átlátszóbb szerkezetű szó, a fél főnév -ság/-ség képzős alakja (vö. uraság, asszonyság). Mielőtt valaki felhördül, hogy a feleségben a fél valamilyen csökkent értéket jelentene, meg kell nyugtatnom, nem így van. A magyarban (és más uráli nyelvekben) nevezzük a párosan összetartozó dolgok egyikét félnek. Ha valaki sántít a fél lábára, akkor az egyik lába beteg, és ezt lehet csak fél szemmel nézni. A fél jelent társat is, az ügyvédnek ügyfelei vannak, és remélhetőleg a tárgyaláson megegyeznek a felek.
„[Miután a lányunknak fia született] de bár immár békét hadgyunk az ifju névnek. Nekem após, neked kedig, édes lölköm, anyós legyen nevünk” szólt egy férfi a feleségéhez 1608-ban (MNy. 61: 482). Mind az anyós, mind az após szóra igaz, hogy eredetileg általánosabb jelentésű volt, és leginkább nyelvjárásokban élő szó volt. Mindkét szó a 19. században terjedt el az irodalmi nyelvben a ’házastárs anyja, ill. apja’ jelentésben, és szorította ki az addig használt szavakat. Valakinek a napa az anyósa, az ipa pedig az apósa volt.
Az após eredeti jelentése: öreg férfi. A szó az apa tövéből (ap-) keletkezett kicsinyítő képzővel, ahogy az apó, apóka, apus szavak is, amelyek szintén azt jelentik: idős férfi. Ebben az értelemben használja a fenti idézet szerzője is. Nyelvjárásokban egyrészt még él az após korábbi általánosabb jelentése, másrészt előfordulnak a házastárs apja megnevezésére az apus, apó, apóka, apámuram, ipam szavak is.
Az ipa egyébként az apa alakváltozata, szóhasadással vált önálló szóvá. Eredetileg az apa és az ipa egyaránt jelentett apát és apóst, majd az alakjuk után a jelentésük is elkülönült, és az ipa kizárólag a házastárs apját nevezte meg. Hasonló szóhasadással keletkezett a család és a cseléd szó is, de az már egy másik történet.
Az anyós szintúgy kicsinyítő képzős alak, csak természetesen ezúttal az anya szóé. A jelentése ennek is általánosabb volt, majd leszűkült. A házastárs anyját kedveskedve szólították anyósnak, hasonlóan ahhoz, ahogy ma szólítják néhányan anyukának az anyósukat. Később a szó kicsinyítő képzős mivolta elhomályosult, és ezzel kedveskedő jellegét is elvesztette. Ahogy az após, úgy az anyós általánosabb jelentése megvan még a nyelvjárásokban, illetve élnek más szavak a házastárs anyjának megnevezésére: anyus, anyóka, anyámasszony, napam, napamasszony.
A házastársunk vér szerinti rokonaival sógorságba kerülünk. A sógorság lehet egyenesági vagy oldalági. Egyenesági sógorságban vannak a házastársak szülei, ők egymás nászai, illetve a házastársak oldalági rokonai. A legszorosabb a sógorság a testvérek házastársai között, ezt vérsógorságnak is nevezték. A sógorság természetesen nem számít olyan szoros kapcsolatnak, mint a vérrokonság: „Sógorság, komaság nem nagy atyafiság.”
Maga a szó német eredetű: a bajor-osztrák schwoger (irodalmi német: Schwager) szóból származik. A német szónak három jelentése van: 1. ’a házastárs fivére, a nővér férje’, 2. ’házasság révén szerzett rokon’, 2. ’barát, cimbora’. A magyarban kifejlődött egy negyedik jelentés is: osztrák ember. Elvégre Ausztria és Magyarország évszázadokig egy házban (országban) éltek, a magyarok és az osztrákok tehát házassági rokonságba kerültek egymással.
Régebben a sógornőt ángynak nevezték. Az ángy lehetett a férj nővére, a báty felesége vagy általánosabban idősebb rokon felesége. Az ángy valószínűleg az urali *ańa szóból származik, tehát közös eredetű az anya szóval, amit az idősebb rokon felesége alkalmi anyapótló szerepe is magyarázhat.
Mielőtt megérkezett nyelvünkbe a sógor szó, a házastárs fivérére vagy a nővér férjére a rér és a süv szavak voltak használatosak.
Végül pedig nézzük meg a különbséget a házasok és a házasak között! A két szóalak relatív töve egyaránt a házas. Mint azt korábban írtuk, a házas szó a ház szó melléknévképzős származéka. Az -(V)s melléknévképző (a „V” itt szinte bármilyen magánhangzót jelölhet) egyik jelentése: valamivel ellátott, valamivel bíró. Például aki pénzes, annak van pénze, a barna ruhás férfi barna ruhát visel és így tovább. A házas: ’házzal rendelkezik’ és/vagy ’házasságban él’.
A mássalhangzóra végződő szavakhoz sokszor úgy kapcsoljuk az egyetlen mássalhangzóból álló toldalékot, hogy a kettő közé beillesztünk egy ejtéskönnyítő magánhangzót, pl. hal + -t = halat. A nyelvészek vitatkoznak azon, hogy ez a bizonyos hang a tőhöz vagy a toldalékhoz tartozik, vagy egyikhez sem kapcsolódó kötőhang, ebbe a vitába azonban most nem érdemes belemenni.
Ezt láttuk a melléknévképzőnknél is: rózsás (csak ennyi a képző: -s), de házas (képző: -as). A többes szám jele is előhangzóval járul a házas szóhoz: nem házask, hanem házasok vagy házasak. Na, de ez az ejtéskönnyítő hang időnként a jelentésbe is beleszól, sőt összefüggésben áll a szófajjal! Sokszor, ha a szó (mély hangrendű) főnév, az előhangzó „o”, de ha melléknév, akkor „a”. Például a gyorsok valójában gyorsvonatok (főnév), a gyorsak pedig gyorsan haladnak (melléknév). Ugyanez a helyzet a házasok és a házasak esetében. A házasok férj és feleség (itt a házas emberek helyett használjuk csak a házas szót, ezért főnév), a házasak viszont olyan valakik, akiknek van a birtokában ház.
Tehát a kérdésre a válasz egyértelmű: nem, nem mindegy. Persze az ideális helyzet talán az, ha a házasok egyúttal házasak is.
