Minden a Balaton volt nekem idén
A nyár a legtöbb ember számára az életet jelenti, a szabadságot, az utazást, a felhőtlen időtöltést, vagy épp a Balatont – idén, mint látni fogjuk, ez különösen igaz –, és a legtöbb alkotónak még ráadásul kimeríthetetlen inspirációs forrást is. Hogyan élik meg kortárs alkotóink a nyárzárást, mi volt a legemlékezetesebb nyári élményük, és búcsúztatják-e valamilyen módon az év ezen szakaszát? A kortárs irodalom kiemelt írói, költői válaszoltak a kérdéseinkre, ráadásként pedig megosztották velünk azokat az általuk legfontosabbnak vélt gondolatokat, melyeket idén nyáron vetettek papírra.
Bánkövi Dorottya
„Senkit nem lehet erőszakkal, ítélkezéssel, okos tanácsokkal megváltoztatni. Szeretni kell megtanulni.”
Gyerekkorom összes nyarát Balatonlellén töltöttem. Három testvérem van, édesanyám sokáig volt velünk otthon, így tanévzárótól tanévnyitóig tartott a vakáció, iskolás korunk előtt akár májustól szeptember közepéig.
Sok csodálatos élményem fűződik a balatoni nyarakhoz, fűzfasíp-faragás, sikló, béka, mocsári teknős, gyíkfogás, bandázások az utcánkban nyaraló négy testvérlánnyal, kerti és vízi előadások rendezése a rokonoknak, kártyázások, éjszakai fürdőzések… de ha egyet kéne mondani, akkor az a két fecskefióka sikeres felnevelése lenne, akiknek a fészke leszakadt a teraszunkra. Anyukám a lellei könyvtárban kikereste, hogy darált marhahússal kell őket etetni. Egy dobozban nevelgettük, aztán még repülni is megtanítottuk őket. Az egyik éppen a születésnapomon, pár héttel a távozásuk után berepült a nyaralónkba és tett egy tiszteletkört.
A nyárzárás pedig egyértelműen az év legszomorúbb napja volt számomra. A szabad lélegzés vége, a kreativitásom áramlásának a berekesztése utálatos, kötelező feladatokkal. A vonatablakra tapadva, könnybe lábadt szemekkel bámultam a Balatont – amíg el nem tűnt. Aztán meghaltam a nyárral együtt.
Ajlik Csenge
„Ijesztő lehet, ahogy látod magad újra megpuhulni. De máshogy nem lehet. Ha megmutatod: gyenge vagy, esetlen, gyámoltalan, az nem azt jelenti, hogy megtagadtad magadtól az erőt, amire hosszú, fáradtságos munkával végre szert tettél. Ne add meg magad, csak ne nevezd harcnak, ami nem harc többé.”
Szerintem nem leplek meg, ha azt mondom, hogy a tavalyi zarándoklat hagyta eddig a legmélyebb nyomot bennem.
Ugyanakkor mindig a legfrissebb emlékek beszélnek a legjobban arról, ’most’ hogyan is van az ember, szóval, vegyük az idei nyaram, ami az emlékek átírásáról, széppé írásáról szólt.
Minden a Balaton volt nekem idén. Nekem ez egy „emlékhordozó”. Röviden csak annyit, hogy sok jó, de rossz emlékem is nyugszik azokon a partokon.
Pár napra elvonultam Badacsonyba, ami pont egy olyan hely, ahol eléggé kétesélyes volt, hogy jól fogom-e érezni magam, vagy pedig idióta mód kiengedem a szellemet a gondosan lezárt palackból. Rájöttem, hogy nekem minden olyan hely otthonos, ahol caplatni kell fölfelé. Ahol kicsit el kell fáradni a szép kilátásért. És ahol otthonosan érzem magam, ott jól is érzem magam. Jó volt ráébredni a reggeli úszások és a magammal töltött idő közben, hogy már nincs is palack, szellem sincs. Nyugalom van, és egy kis melankólia, amit nagyon szeretek. Igazából olyan volt, mintha először járnék egy olyan helyen, ahol már ezerszer voltam. Felszabadító volt. Tiszta. A rossz emlékekkel kapcsolatban pedig, hogy is mondjam... nagyon gyógyító tud lenni a közömbösség elérése.
Ha már Balaton, akkor még az is idetartozik, hogy Hegymagason töltöttem életem legjobb nyaralását a barátnőimmel. Egy nagyon rendes helyi hölgynél aludtunk, közösen főztünk, még félig vizesen mentünk el este a sarki boltba hideg sörért, mezítláb sétáltunk a közeli mezőn, újra úgy cigánykerekeztünk, mint gyerekkorunkban, vadvirágot szedtünk, nevettünk, léteztünk.
Azt beszéltük, hogy mindenki a társaságból sok helyen járt már a világban, de mégis ennek a kikapcsolódásnak volt a legnagyobb értéke, pont az egyszerűsége miatt. A nőkkel az életemben kivételesen páratlan szeretetet biztosítunk egymásnak. Velük lenni olyan, mintha magammal lennék. Ami nagyon nagy szó, mert szeretem dédelgetni a zavartalan egyedüllétemet ugyebár. De ez tényleg szabadság az igazi énemnek, amit egyébként már egyre óvatosabban mutatok meg másoknak. Nagyon szerencsés vagyok velük...
Bocsánat, hogy nem egy konkrét élményről mesélek, de tényleg a Balaton ad keretet ennek az egésznek idén. Illetve az emberek, akik úton-útfélen olyan mondatokkal ajándékoztak meg, ami egészen más útra terelt érzelmileg. Ilyen volt egy idősebb pár, akikkel egy asztalnál ebédeltem, miután átúsztam a Balatont, és arról beszélgettünk, mi is az, hogy jól szeretni.
Szóval ilyen emlékeket adott az idei nyár.
Ami pedig a nyár utolsó napját illeti, sok mindenre van szokásom, de erre nincs. Nyári gyerek vagyok, én nyáron élek igazán, az évszakok átmenetei közül ezt viselem a legnehezebben. Talán a felkészülés az, amit gyakorlok ilyenkor. Felkészülés a télre. Fát pakolok és hasábolok, megcsinálom még azokat a dolgokat az otthonomnál, amit a hidegben nem fogok tudni. És egyben felkészülök arra is, hogy ősszel és télen az erdő milyen megéléseket hoz. Megfigyeltem, hogy ilyenkor különösen élénk, sokrétű, beszédes és olykor meglehetősen felkavaró álmaim vannak. A legutóbbi egyébként már elkezdődött, néha kicsit megvisel, de érdekes is.
Azért várom csak az őszt, mert ilyenkor alkotni viszont nagyon jól tudok. Máshonnan jön az inspiráció ebben az időszakban...
Szöllősi Mátyás
„fönn Pálpataka Fenyőkút
tengerfodor az éjszaka
kis szentjánosbogár a múlt
a hajnal könnyű szénaszag”
Ami hirtelen eszembe jut - biztosan azért is, mert időben még igen közel van -, az a tavalyi nyárkezdet (hazai értelemben véve), amikor a Rinjani-vulkán megmászásának másodszor futottunk neki Lombok szigetén, Indonéziában - ráadásul aznap, amikor fölértem a csúcsra, volt a születésnapom, különleges élmény marad. A Rinjani fantasztikus, egy sztratovulkán, amely (akkoriban még Szamalasz-hegy volt a neve) az újabb kori idők legkomolyabb kitörését produkálta 1257-ben. Lenyűgöző környezet tárult elénk forrásokkal, vízesésekkel, mély és félelmetes kanyonokkal, és a közel 800 éve történt hatalmas erupció nyomaival.
A túrázás, az, hogy úton vagyunk Andreával, a párommal, egyébként is a nyár egyik legfontosabb velejárója, örülök, hogy viszonylag sok, a Rinjani-mászáshoz hasonló emlékem van már. A nyárzárásokra inkább a következő kérdés kapcsán térek majd ki, az iskolakezdés pedig, nos, szerintem mindannyian éreztünk ilyenkor valamiféle, a légszomjhoz hasonlatos érzést: szűkül a tér, az idő, rövidülnek a nappalok, egyre közeledik az elkerülhetetlen, ami ugyanakkor új lehetőség egyúttal, visszatérés, találkozás azokkal - jó esetben -, akiket szeretünk, akikkel, még ha máshol, másként is, de közös életünk van, és akikkel szóban például újra lehet élni a nemrég megszerzett élményeket. Készülődés, pakolás, korábban fekvés, egy, már-már elfeledett rendszer újrafelfedezése, illetve újraalkotása.
A nyár utolsó napjai sokszor telnek a Balaton közelében, gyakran alakult, alakítottuk úgy, hogy a szezon végét vagy az északi vagy a déli parton töltsük. Most is így van/lesz ez, a déli parton kezdünk a barátainknál, aztán gyakorlatilag körbeutazunk a tó körül. A Káli-, illetve a Pécselyi-medence nagy kedvenceim, nyugodt, lankás, még mindig meglepetést tartogató helyek, ahol sokféle természeti szépség, érdekesség található. És csönd van, amire igazán nagy szükségem van nekem is, főleg egy intenzív nyarat követően.
Kertész Dávid
„Adj magadból, és én is adok.”
Mivel évek óta dolgozom nyaranta is, nem igazán tudtam soha elkülöníteni a nyári élményeket. Csak úgy élményeim voltak. Ugyanígy az iskolakezdés is valahogy mindig egybemosódott számomra a tanévzáróval. A nyarak mindig rövidek voltak. Ami az élményeket illeti, éppen, ahogy erre a kérdésre válaszolok, léptem ki egy olyanból, amire évek múlva is emlékezni fogok: leszámoltam egy Gripennel. Pontosabban egy szimulátorral, de hála a virtuális valóságnak, olyan volt, mintha tényleg fent lennék. Furcsa dolog felfelé nézve a földet látni. Ez megmarad. És egy kicsit másképp látom már, hogy „ki gépen szál feléje, annak térkép e táj"