Minden, amit A játszma végéről tudni érdemes

Érdekességek Samuel Beckettről és darabjáról, amelynek operaváltozatát április 10-én láthatjuk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Nobel-díjas író, aki többször színpadra állította saját műveit, zárkózott figura, aki röpke viszonyt folytatott a huszadik század legismertebb műgyűjtőjével, sokoldalú tehetség, akinek szellemi öröksége ma is virágzik, és akinek egyik legfontosabb alkotása inspirálta Kurtág György egyetlen operáját: ki volt Samuel Beckett, és mit érdemes tudni A játszma vége című műről?

Regénybe illő életút

Samuel Beckett Dublinban született, első iskolája a Portora Royal School volt, ahová Oscar Wilde is járt, azután a jó nevű Trinity College következett, végül pedig a pezsgő Párizs, ahol először a padot koptatta, később a katedrát foglalta el rövid időre. Kisvártatva James Joyce baráti körében találta magát, akinek lányához állítólag túl közel került. Valószínűleg más összetört szíveket is hagyott maga után, nem úgy Peggy Guggenheimét, akiről az irodalomtörténészek tudni vélik, hogy igencsak élvezte Beckett társaságát.

Az 1930-as, ’40-es években művészettörténeti tanulmányokat publikált, megjelentek első regényei, és kacérkodott a filmkészítés gondolatával is. Az abszurd dráma alapművének tartott Godot-ra várva aztán meghozta a világhírt, pedig az első bemutatók (Párizsban, Londonban és New Yorkban) vegyes fogadtatásban részesültek. A Godot után további színművek, hang- és televíziójátékok születtek Beckett tollából, ezek egyike A játszma vége, amely az 1970-es évek vége óta hazánkban is látható.

Maga fordította saját műveit

Ha meg akarjuk érteni Beckett művészetét, elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk a kétnyelvűségről. Az írónak ugyanis kiváló nyelvérzéke volt, folyékonyan beszélt franciául, olaszul és németül, ez pedig lehetővé tette, hogy franciául (is) publikáljon, valamint korábban született, angol nyelvű munkáit franciára ültesse át. Saját bevallása szerint a francia nyelv használata alaposabb gondolkodásra sarkallta, és sallangmentesebb kifejezésmódot kínált neki, mint anyanyelve, az angol, amelybe kissé belekényelmesedett. Érdekesség, hogy műveit – akármelyik nyelven is születtek – leggyakrabban ő maga fordította le egyikről a másik nyelvre. Sok esetben a fordítói munkát meglehetős művészi szabadsággal kezelte, így kis túlzással egyazon mű két változatát írta meg, amelyek között nem ritkán fontos különbségek is akadtak. Nem mindegy tehát, hogy például a Godot-t melyik nyelven (vagy melyik nyelvből fordítva) olvassuk. A játszma vége eredetileg franciául íródott, maga Beckett fordította le angolra, és első színre vitele egy francia nyelvű előadás volt a londoni Royal Court Theatre-ben 1957. április 3-án.

Szeretett sakkozni

A Fin de partie címet Beckett nem The End of the Game (A játszma vége), hanem Endgame (Végjáték) címen fordította angolra, mert fontos volt neki az abból kiolvasható sakk-utalás. Beckett szenvedélyesen szerette a sakkot, egész életében lelkes játékos volt. A 2. világháború alatt gyakran játszott a barátaival, párizsi lakásában rengeteg, aprólékos jegyzettel ellátott, sakkal foglalkozó könyv volt, Fernando Arrabal drámaíróval még leveleztek is erről a különleges sportról. A fantáziasakkot is űzte a párizsi kávézóasztaloknál. Marcel Duchamp-tól viszont, ahogy annyian mások akkoriban, kikapott az 1940-es évek elején.

Botrány a metróalagútban

A Fin de partie 1957-es ősbemutatója óta eltelt évtizedekben a darabot rengetegszer színpadra állították, köztük több ízben maga a szerző, aki bár apróbb változtatásokat több helyütt engedélyezett, és ő maga is eszközölt módosításokat, bizonyos kérdésekben rendkívül mereven ragaszkodott az elképzeléseihez. 1984-ben JoAnne Akalaitis rendezte meg a színdarabot az American Repertory Theaterben, ám Beckett kifejezett kikötése ellenére a cselekményt egy metróalagútba helyezte át. A szerzői instrukció figyelmen kívül hagyása óriási színházi és sajtóbotrányt kavart. A vita eredményeképp végül egy nyilatkozat került a műsorfüzetbe, amelyben Beckett kifejti, hogy A játszma vége minden olyan színpadra állítása elfogadhatatlan számára, amely ignorálja a szerzői utasításokat. A színdarabjához egy üres szobára van szükség, két kicsi ablakkal, és az American Repertory Theater produkciója véleménye szerint így csupán paródiája lehet az eredeti műnek. További érdekesség, hogy a botrányelőadás zenéjét a huszadik század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, a világhírű Philip Glass írta.

Harry Potter és Smith ügynök találkozása az abszurd drámával

Talán furcsa lehet a gondolat, de a színészek körében kifejezetten álommunka A játszma vége, benne az állni képtelen, vak figura szerepe, vagy épp a kukában guggoló másiké. Egy bizonyos: kivételes kihívásokat rejt ezeknek a karaktereknek a megformálása, nem meglepő tehát, hogy világsztárok is örömmel vállalják, hogy Hamm, Clov, Nell vagy Nagg bőrébe bújjanak. Hugo Weaving például, aki A Gyűrűk Ura Elrondjaként vagy a Mátrix Smith ügynökeként a legismertebb, Hammként nyűgözte le a Sydney Theatre Company közönségét. Szintén Hammként aratott sikert John Turturro is, akit a magyar nézők leginkább A nagy Lebowskiban, az Ó, testvér, merre visz az utad? című Coen-moziban vagy a Transformers-filmekben láthattak. A Süti, nem süti vagy az Ősz New Yorkban filmek sztárja, Elaine Stritch pedig Nell szerepében nyújtott felejthetetlen alakítást. Napjainkban már készül az újabb világsztárokat felvonultató feldolgozás, januártól ugyanis a Harry Pottert alakító Daniel Radcliffe és Alan Cumming közreműködésével látható a mű a londoni Old Vic Theatre színpadán.

Egy opera, amelyre több mint hat évtizedet kellett várni

Kurtág György meghatározó zeneszerzőnk, korszakos zseni, aki a nyolcvanas évek óta nemzetközi hírnévnek örvend. Operát a közelmúltig nem komponált, többek között ezért is annyira különleges A játszma vége, amelyen nyolcvanöt és kilencvenkét éves kora között dolgozott. Éppen annyi éven át, mint amennyi ideig Beckett a Fin de partie-t írta. Kurtág már 1957-ben látta a színmű francia nyelvű változatát, és azonnal magával ragadta a darab, furcsamód azonban hat évtizeden át érlelte a gondolatot, hogy operát írjon belőle. Az elkészült művet végül a milánói Scalában láthatta először a közönség, ahol a nézők nyolc percen át tartó, elragadtatott tapssal ünnepelték a zenei ritkaságot.