A tatárok Magyarországban nem jó drámája Kisfaludy Károlynak – mondták a közönségtalálkozón egyetértésben Szőcs Artur rendezővel. Az újabb miskolci színrevitelhez teljesen átírták. De ha nincs erős alapanyag, mi motiválja a zeneszerzőt?
Nem feltétlen a darabból kell kiindulni, máshonnan fogtam meg a dolgot. Engem elsősorban a drámában szereplő népcsoportok kulturális, zenei világa, hagyományai inspiráltak. Eleinte nem is konkrétan a darabbal foglalkoztam, hanem inkább a „háttér” érdekelt. Sokat hallgattam mongol, tatár népzenét, keresgéltem, hogy milyen hangrendszer, hangzásvilág jellemzi őket. A cigány zenével is sokat foglalkoztam, a magyar népzene pedig alapvető számomra.
A zeneszerzőnek segít, ha például ezekre a népzenei hagyományokra támaszkodhat, vagy inkább korlátozza a szabadságát?
Nekem segít. De soha nem akartam egy az egyben átemelni vagy utánozni a hagyományos dallamokat, inkább csak hasonló színezetű zenét írtam, ami a saját zenei gondolkodásomból fakadt. A magyar vonatkozású részeknél, aki hallgatja, érzi, hogy olyan, akár egy népdal, de furcsa a harmonizálása. Az volt a célom, hogy hiteles legyen, de közben „Cser Ádámos”. Írtam egy dallamot, amit mindháromban – a tatár, a cigány és a magyar zenében – elrejtettem, ez összekapcsolja őket. Akkor is, ha alig hallható. Számomra fontos volt megmutatni, hogy a világ bármely pontján, bármilyen kultúrában élünk, elsősorban emberek vagyunk mindannyian.
Az előadásban feltűnik egy különleges mongol hangszer, a morin khuur, a lófejű mongol hegedű, amin aligha tudott bárki is játszani a zenekarból. Hogy került mégis az előadásba?
Amikor Arturral elkezdtük keresgélni a mongol zenéket, hamar rábukkantunk erre a jellegzetes mongol hangszerre. Annyira izgalmasnak tűnt, hogy éreztük: kellene szerezni egyet. Artur pedig a tettek mezejére lépett, és a mongol nagykövet adományaként kimondottan az előadáshoz készült egy ilyen hangszer.
Hogyan lehet egy ennyire ismeretlen hangszerre komponálni?
Ez kísérletezés. Kaptunk mellé egy kottás könyvet, ami tele volt slágergyanús pentaton dallammal. Hamar félretettük. Inkább rendszeresen összejöttünk Lakatos Attila mélyhegedűssel, és ahogyan a kezében elkezdett szólni a hangszer, alakítottuk, finomítottuk. Attila pedig felbátorodott, és egyre inkább úgy hangzott a játéka, mint a mongol hangszereseké a videókon. A torokéneklést ugyanígy tanulta ki Bárány Zsombor, nagyon hálás vagyok neki és Kacsenyák Gábornak, mert rengeteg munkát fektettek abba, hogy ez hitelesen szólaljon meg.
Bár a történet a 13. században játszódik, ez lényegében elég modern zene.
Nem akartam tradicionális hangzást, hiszen egy ilyen történelmi előadás mindig némileg stilizált. Igyekeztem inkább felerősíteni a nemzeti jellegzetességeket, hogy atmoszférát teremtsenek. A tilinkós számoknál például egészen másfajta hangrendszerrel dolgoztam.
Szokatlan a zenekari összeállítás is. Hogyan alakult ki?
Teljesen szabad kezet kaptam. A kétszázadik évfordulóra készült ünnepi díszelőadás kiemelten fontos volt a színháznak, így csak a hely korlátai szabtak határt. Ráadásul Artur kifejezetten törekedett arra, hogy a társulatból minél többen – a balettkar, énekkar, zenekar, színművészek – benne legyenek, hiszen évek óta együtt építgetjük ezt az alkotói közösséget. Minden zenekari tag szerepel tehát az előadásban, ennek megfelelően kezdtem el a hangszerelést. Még azt is átgondoltam, hogy melyik hangszercsoport mit szimbolizál. A várat a fafúvósok, az intrikust a vonós kar, a tatár dalokat mélyvonósok játsszák. Ráadásul az élő zenéhez stúdiófelvételeket készítettünk. Varga Andrási Gábortól csaknem száz távol-keleti hangszert kölcsönöztünk, gongokat, tamtamokat, hangtálakat, csengettyűket, ezekkel vettünk fel részleteket.
Miért volt szükség ennyi ütőhangszerre?
Nagyon erős atmoszférát teremtenek. Azonnal belecsöppenünk egy időben és térben távoli, mégis jól beazonosítható világba. A nézőtéren hangfalakat rejtettünk el, azokból szólalnak meg ezek a felvételek.
Alkotóként mennyire lehet kiteljesedni a színpadi-, alkalmazott zeneszerzésben?
Ebben az előadásban kompromisszumok nélkül sikerült megvalósítanom az elképzeléseimet. Arturral régóta dolgozunk együtt, és számomra elengedhetetlenül fontos, hogy ennyire mélyen érzi és szereti a zenét. Szárnyakat ad, amikor azt érzem, hogy a zene szerves, meghatározó része az előadásnak. Igazi adomány, amikor az alkalmazott zeneszerző valóban azt írja, amit akar, és a művet nem kell szabdalni, alakítgatni, hanem természetesen simul össze az előadás egészével.
Van egy látványos tatár-magyar összecsapás az előadásban. A közönségtalálkozón kiderült, hogy az úgy született, hogy a videóra vett koreográfiára komponált. Ez sem okoz nehézséget?
A dolog természetesen nem egyszerű. Leírtam a ritmusképletet, és arra építettem fel a zene vázát. Itt sem elsősorban a táncosok mozdulatai ihlettek meg, hanem azt az érzést igyekeztem zenébe foglalni, amit egy csata vagy egy háború kelt bennem. Ebben egyszerre van jelen a drámaiság, a tombolás, a brutalitás és a lesújtó fájdalom. Ez a jelenet nincs is benne az eredeti drámában, de nekünk fontos volt, hogy a táncoló színészek, a tánckar, az énekkar és a zenekar egy ilyen belső szvitben mutathassa meg az együttes erejét. Zeneileg is izgalmas, hogy a magyar dallamok miként szólnak a tatár ritmika fölött, aztán jön a cigány muzsika szándékosan torz harmóniákkal. Nagyon szerettem írni is.
Amikor a közönségtalálkozón arról volt szó, hogy előkerült ez a kétszáz évvel ezelőtti darab, amivel megnyílt a Miskolci Nemzeti Színház, akkor eszembe jutott, hogy színpadra lehetett volna vinni némi iróniával, eltartással.
Ez eszünkbe sem jutott. Teljesen egyértelmű volt, hogy egy értékes előadást és abban egy értékes közösséget szeretnénk megmutatni. A zeneszerzésben meg nincs is olyan, hogy ezt nem vesszük komolyan. Vagy az valamilyen rétegműfaj. Amikor A Mester és Margaritát csináltuk két évvel ezelőtt, akkor találtam ki, hogy bár stúdiófelvételeket használunk, ne legyen benne semmilyen géphang. Értem ezalatt, hogy még a tűz ropogását is fadarabok tördelésével, papírgyűréssel hoztuk létre. Minden hangot emberi közreműködéssel. Itt meg kell említenem Rákai András barátomat, aki szinte az összes hangfelvételen velem dolgozott, alkotott.
Miért fontos ez?
Mert azon túl, hogy nagyon kreatív feladat, minden egyes hang mögött ott van az alkotó ember. És én ezt hallom és érzem.
Nyitóképen Cser Ádám karmester, zeneszerző. Fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház
