Nádas Péter elmondta: nyolc napja van Budapesten, de nyolcvan év távlatából látja. Olykor rá sem ismer, ettől függetlenül minden ugyanolyan, mint egykor. És ez teszi csodálatossá. „A nagyvárosokat, mint Berlin vagy New York, folyamatosan lebontják és újraépítik. Budapesttel is ez a helyzet. Ez a tulajdonsága az agyamra ment, de ezen nem lehet változtatni, mert dinamikai adottság. Számos jó tulajdonságát megőrizte, de a rosszakat is. Ennyi hontalan, utcán élő embert még nem láttam, akik ráadásul rossz egészségi állapotban is vannak” – fogalmazott.

Hozzáfűzte: a nagyvárosok nehezen változnak. Budapest dinamizmusát mindig az adta, hogy a Kárpát-medence gyűjtőedénye.

Egyik rezsim jön a másik után, és mindegyik tönkreteszi az előző koncepciót: például a régi szobrokat eltávolítják, a helyükre újakat állítanak. De az utcák maradnak. Nádas Budapestet először Lyonban értette meg, amelynek nagypolgári építészete van. Szerinte Budapestnek is van nagypolgári arca, de „használaton kívül”. Mindig megpróbálják használatba venni, de töredékes marad, mert hiányzik mögüle a nagypolgári élet. Ez ellentmondás, de az utcák, a szerkezet, a Duna és a hidak is megmaradnak, ha fel nem robbantják őket. Ezt azért mondta, mert ő még úgy ismerte meg, hogy fel voltak robbanva. Amikor arról kérdezik, foglalkoztatja-e, hogy a fővárosban atlétikai stadion és Mol-torony épül, így felel: „Nem. Gombosszegről jórészt nem is látszik, de olvasok róla.”

Az emlékei előhívása mögött pszichológiai munka áll. Azt a módszer alkalmazza, amelyet az analitikusok a klienseken. Végigmegy az asszociációs láncain, és így önkéntelenül megjelennek a valódi emlékei.

„A munka lett az otthonom”, felelte arra a kérdésre, mit jelent számára az otthon. „Amióta az eszemet tudom, dolgozom, ami őrület, hülyeség, szemellenzős élet.

A Párhuzamos történeteket 18 évig írtam, ami hosszú »börtönbüntetés« volt. Az ember ennyi börtönt nem bír ki józan ésszel. A realitásra, hogy ezen kívül is van világ, azután kezdtem ráébredni.

A világra, amit egyébként mindig szemmel tartottam, mert magamnál sokkal jelentősebbnek és reálisabbnak gondoltam. Már csak azért is, mert individualista vagyok, és nem egoista.”

A Rémtörténekkel másfajta otthont alkotott meg? Mert addig csak bizonyos rétegeit használta a nyelvnek, kérdezték tőle. „Nem alkottam meg semmit, mert van és volt is, csak addig nem engedtem be a küszöbön. A saját munkám anyaga nem engedte be. Ezért is mondom, hogy

a munkám az otthonom. Más nincs, és már nem is lesz.

Ehhez a dolgozószobám is hozzátartozik. Sokféle volt. Mivel fényképész vagyok, mindet lefotóztam. Jók voltak, mert jól tudtam bennük dolgozni” – magyarázta.

Arról is beszélt, hogy a szemellenző a realitás előli védekezést jelenti, amit még csecsemőkorában, a háború alatt élt meg. A háborús sérülések ugyanis nem eltüntethetők. „A feleségem ezt oly mértékben megkapta, hogy ha egy ajtót becsapnak, azt házomlásként éli meg. Ami ma Ukrajnában történik, azt Európa tovább fogja cipelni.”

A várostörténetben az én mint többes jelenik meg, felelte arra a kérdésre, hogy amikor a városról ír, annak milyen hozománya van az önismeretében. „A Világló részletekben ez a többes a hozomány az, hogy én nem én vagyok, hanem minden más. De a Párhuzamos történetekre ez nem igaz.”

A beszélgetés végén elmondta: jelenleg semmilyen fikción nem dolgozik. De ha dolgozna, sem árulná el, tette hozzá, mert azt vallja: munkában lévő dolgot nem tud és nem is akar megnevezni.

Fotók: Budapest Brand