Ady Endre Biztató a szerelemhez című versével Horváth Péter rendező, dramaturg köszöntötte Szakonyi Károly drámaírót, aki ma lett 90 éves. A két művész hétfő délután a Rózsavölgyi Szalon színpadán, A hatodik napon című színdarab díszletei között beszélgetett.
Miért érdemes neked kilencvenévesen felkelni nap mint nap, érdeklődött Horváth. „Egyrészt, mert kidob az ágy. Ha kicsit tovább maradok, jönnek a gondolatok és az emlékek, azok vagy jók, vagy nem jók, mindenesetre gyötörnek. Ha jól gyötörnek, akkor érdemes őket megírni, ha nem, akkor egyszerűen el kell hessegetni. Felkelek, és rögtön akcióba lépek: reggelit készítek, és várom, hogy a család előbukkanjon. Másrészt van egy Horváth Péter nevű barátom, aki időnként megkérdezi, hogy írtál már ma?” – felelte Szakonyi Károly.
Horváth Péter úgy véli, hogy a Kossuth-díjas író Európa- és világszerte is az egyik legismertebb magyar szerző. Nyugodtan hátradőlhetne, már dolgoznia sem kellene. Szakonyi szerint ez nem így van: minden nap úgy ébred, hogy megint tud írni, talán még jobbat, mint addig. Az alkotás, a teremtés iránti vágy hajtja. „Ha sikerül valami jót írni, azt érzem, hogy érdemes volt felkelni, érdemes élni. Persze kilencvenévesen már nem tudok hajnalig az asztalnál ülni, fent lenni, de a magam kora és mértéke szerint még dolgozom.”
Szakonyi Károly és Horváth Péter közös könyve, a Négykezes nemrégiben jelent meg.
A közönség elsősorban a színdarabjairól ismeri, de a prózaírói munkássága is jelentős, fogalmazott Horváth Péter. „Ami a színházat illeti, nem panaszkodhatom, az első pillanattól kezdve szerencsés voltam. Attól kezdve, hogy Benedek András (a Nemzeti Színház egykori dramaturgja, író, színikritikus – a szerk.) a mély vízbe lökött a Nemzet Színházban. Bementem a kiskapun, és nem jöttem ki.”
Horváth megjegyezte, hogy Szakonyi fiatalkorában sokat rajzolt, festett, ez az írásain is érződik. Az író egyetértett, hozzáfűzte, egy darabig azt hitte, hogy képzőművész lesz. „A műveimben is szeretem megragadni és »lefesteni« a tájat” – magyarázta.
Keleti Éva Kossuth- és Jászai Mari-díjas fotográfus 1970-ben az Adáshiba című előadás kapcsán ismerkedett meg Szakonyi Károllyal. „Most értettem meg, hogy miért volt könnyű a maga darabjait fotografálni! Azért, mert képekben gondolkodik. A gondolatait vizuálisan írta le, és ezért nagyon könnyű volt láthatóvá tenni. Az életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor a Béres Ilona tűzpiros ruhában »kitette a gyerekeket« az Adáshibában” – mondta. „Szép idők voltak, amikor Éváék fotózták a próbákat. Mindig gyönyörű képeket alkotott” – fogalmazott az író.
Radnóti Zsuzsa Kossuth- és Jászai Mari-díjas dramaturg, érdemes művész is részt vett a beszélgetésen. Elmondta, hogy az 1956-os tragikus események után a hatvanas években gyönyörűen beindult az irodalmi és színházi élet: egyszer csak megszólaltak a novellák és a darabok. Az egyik született a másik után. Nagy korszak volt, amelybe „Karcsi az Életem, Zsóka című színdarabjával robbant be”. A színdarabot a Nemzeti Színház 1963. december 13-án mutatta be az Ódry színpadon.
Az alkotók eztán az Adáshiba című előadás megszületéséről beszélgettek. Radnóti Zsuzsa szerint Szakonyi ekkoriban rádiójátékokat is írt, amelyek szintén sikeresek voltak. A Vígszínház akkori fiatal rendezője, Marton László felfigyelt az Albérlet és filodendron című hangjátékára. Elkérte a szövegkönyvét, amelyet Radnóti is elolvasott. Úgy döntöttek, felkérik a szerzőt, hogy írjon egy darabot a Vígszínház számára. „Várkonyi Zoltán (a Vígszínház akkori igazgatója és főrendezője – a szerk.) azt mondta, persze, adjatok neki egy szerződést” – mondta Radnóti Zsuzsa. Így folytatták a beszélgetést:
Szakonyi Károly: Így van, megkötöttük a szerződést, a darabot pedig Nagymaroson írtam meg. Sokat ültem rajta, de amint elkezdtem írni, azután hamar megszületett.
Horváth Péter: Spiró György azt mondta nekem, ha egy hét alatt nem írsz meg egy darabot, tovább nem is érdemes vacakolni vele.
Szakonyi Károly: Ez nyolc nap volt.
Radnóti Zsuzsa: Karcsi február végén hozta be a Vígszínházba. Martonnak és nekem is tetszett. Odaadtuk Várkonyinak, aki ránézett, és azt mondta, hazaviszi a kéziratot. Pedig ez nem volt jellemző rá. Két nap múlva bejelentette, hogy megrendezi a darabot. A döntése mindenkit váratlanul ért. A csillagok csodálatos állása folytán a szereposztás fantasztikus volt: Páger Antal, Bulla Elma, Béres Ilona, Halász Judit, Ernyey Béla, Kozák László és Kiss István játszották. Az ősbemutató 1970-ben a Pesti Színházban volt, akkora siker volt, hogy az alkotókat a közönség alig akarta elengedni az előadás után.
Szakonyi Károly: Várkonyi szinte a testével vezényelte az előadást. Megjegyzem, neki köszönhetem azt a szériát, amely a mai napig tart, hiszen a siker a nagyszerű szereposztásnak is köszönhető. Mondhatni, a darab olyan szülőszobában jött létre, amely hosszú ideig életképessé tette.
Radnóti Zsuzsa: Éva, te fotóztad az Adáshibát? Emlékszel rá? Lehetett érezni a sikert?
Keleti Éva: Hogyne. Már a legelső alkalommal izzott a levegő, a színészek imádták.
Szakonyi Károly: Ernyey Béla fantasztikus formában volt.
Keleti Éva: Talán a legjobb szerepe volt.
Szakonyi Károly: A műszak is bent ült a próbákon, annyira szerették. Amire viszont nem számítottam: a sajtó is egyöntetűen jól fogadta.
Keleti Éva: Sok helyen fotografáltam, legutóbb négy-öt éve Szolnokon.
Horváth Péter:
Mennyit változott dramaturgiailag?
Keleti Éva: Semennyit, a darab annyira mai, hogy bármelyik korban
aktuális.
A hatodik napon című előadás ősbemutatója a Madách Színházban volt, 1978. december 22-én. A Rózsavölgyi Szalonban Dicső Dániel állítja színpadra a darabot. A szerepeket Szacsvay László, Járó Zsuzsa, Karalyos Gábor, Mertz Tibor, Alberti Zsófia és Sütő András játsszák.
„Nagyon tetszik a történet, mert egy családról szól. Érdekes, hogy a történetben szereplő családban az egyes generációk hogyan viszonyulnak egymáshoz. Megfogott, hogy ez a család mennyire nem tudja jól szeretni egymást” – fogalmazott Dicső Dániel.
Az ünnepség végén Horváth Péter Szakonyi Károly Könnyű lakoma című legújabb novelláját olvasta fel, amely hamarosan az Új Írásban fog megjelenni.
Nyitókép: Szakonyi Károly. Fotó: Molnár Miklós
