A TÁP ezúttal nem rossz színházat ígér, csak színházat: Vinnai András korai (nyolc éve született), rádiójátékként már bemutatott darabját vitte színpadra Vajdai Vilmos. Hiányzik a preambulum is a rossz színházról ? s nem azért, mert ?hagyományos? drámáról van szó, és nem performanszok soráról, hiszen hagyományos drámát is lehet kifordítva, idézőjelek között játszani. Vinnai András eredetileg Nagyon rossz a memóriám címre hallgató darabját viszont nem: mert eleve hiányzik belőle minden mélység vagy egyéb dimenzió, s más célja, tétje, értelme a kacagtatáson kívül nincsen.
A TÁP ennek ellenére most is ?Minden Rossz Varieté-s?, azaz a színészek szándékosan rosszul intonálnak és játszanak, a gyakran előbukkanó táncos részek koreográfiája szándékosan vacak, a dalbetétek direkt kínosak, és így tovább ? minderre használhatjuk a paródia szót is. Csak épp e paródia mögött nincs semmi, egy-egy ügyetlen tánc például aligha mond el bármit (iróniával, szarkazmussal, gúnnyal vagy akárhogyan) mondjuk a kortárs táncról mint olyanról, s nem tűnik úgy, mintha a darab felét kitevő skandináv-szál (egy mind kihámozható történetében, mind szövegében és előadásmódjában a szappanoperák alá lövő, igazán meg nem nevezett témájú és cselekményű jelenetsor) hozzá akarna tenni bármit vagy egyáltalán kapcsolódni akarna mindahhoz, amit mások elmondtak már a szappanoperákról vagy épp kereskedelmi tévézésről. A komolytalan szöveg komolytalan eljátszásának pusztán annyi a célja, hogy vicces legyen ? ebből viszont meglehetősen sok két óra.
Persze ez nem lenne törvényszerű, azonban Vinnai az elképzelhető legegyszerűbb eszközöket használja a humorizáláshoz: repertoárja a fent részletezett ?parodisztikusságon? kívül legnagyobbrészt az ismétlések komikumából (lásd még: ?Van másik!?) és néha káromkodásból, esetleg más ?megbotránkoztató? dolgokból (mint a szex a nagymamával) áll. Tény, hogy akadnak kivételek, azaz remekül felépített, szituációra épülő poénok (mint amikor az orvos először figyel fel a leendő páciens memóriazavarára) vagy egyszerűen jól eltalált replikák ? de ezekből van kevesebb, s rontja az ízüket az is, hogy Vinnai, ha teheti, sokáig lubickol az ötleteiben, sokszor azt is túlhajszolva, ami először jó volt. A darab főszereplőjének, a kóros és gyógyíthatatlannak tűnő memóriazavarral küzdő Lajos (Gosztonyi Csaba) betegségét például legalább féltucatnyi jelenetben mutatja be: mindegyikben mást és mást felejt el a delikvens, más és más következményekkel ? egyszer vagy kétszer vicces, utána csak tovább húzza a játékidőt.
Pedig húzza azt még annyi minden: Vajdai rendezőként nagy hangsúlyt fektet a vizualitásra (talán hogy a lehető legmarkánsabban eltérjen a rádiójátéktól) és a zenére. Ám pont ezek azok, amik igazából semmit nem tesznek hozzá az előadáshoz: a betoldott playback-dalok teljességgel kilógnak belőle (céljuk nincs, legfeljebb a szöveg egy-két szava illik az előző jelenethez), ellenben igen hosszúak; a vetítések pedig vagy nem használják ki az egy hatalmas és a sok kicsi vászon lehetőségeit, vagy nem igazodnak az előadás igényeihez.
Az előadás hossza persze szót sem érdemelne, ha a szöveg vagy a játék eléggé lekötne. A darab azonban eleve nem teremt semmiféle helyzetet: az egyik szál, ahogy már említettük, lényegében értelmetlen szappanopera-paródia egy skandináv faluból, ahol a plébános és egy lovász vetekszik egy nő kegyeiért, miközben egy malom visszaszerzése és egy bolond megölése is szóba kerül olykor. A másikban egy orvos (Terhes Sándor) próbálja meggyógyítani a memóriazavaros Lajost ? a küldetésnek, ha akad is tétje, feszültségteremtő ereje, az a soványka alaphelyzet hízása, továbbépülése nélkül igen hamar odavész. A darab határozott erénye, hogy Vinnai végül összeköti a két, egymástól látszólag tökéletesen független szálat ? kár, hogy ismét a létező legegyszerűbb megoldást választja: mint kiderül, a szappanopera Lajos agyának szüleménye.
A színészek nem rosszak, viszont sokra nem mennek a sekélyes szöveggel. Terhes ott folytatja, ahol a Szputnyik Kockavetőjének pszichiátereként abbahagyta; felvonultatja eszköztárának megannyi, változatos elemét ? de a meg nem írt jellemét ő sem tudja felépíteni. Stork Natasa skandináv lányként alighanem rendezői instrukció alapján affektál, de valószínűleg más okból jut eszébe, majd felejt el tájszólással beszélni újra meg újra. Gosztonyi naiv, szerencsétlen mulyasága igaz, hogy végig konzekvens, ellenben meglehetősen unalmas. Tamási Zoltán, ahogy komikus szerepeinél általában, most is meglehetősen sötét tintával írja a poénokat, és sok szerepében végig változatosan játszik.
